ASCHER, ZSÓTÉR, TAUB ÉS A TÖBBIEK
Nem az a jó rendező, aki egy zseniális csapattal sikert ér le, hanem aki zsenit csinál az átlagból. Vagy, mondjuk úgy: a középszerből. A rendező tehetsége tehát abban áll, hogy adott feladatra a színészeiből kihozza tehetségük maximumát.
Természetesen ugyanez működhet minden vezető esetében egy gazdasági szervezetnél, vagy a politikában, az államigazgatásban, oktatási intézményben, fociban, kupiban, egy városban, egy országban…
Valljuk be, valójában, ez nem is olyan tragikusan nehéz feladat.
Az emberek zseninek születnek, és még gyerekkorukban is vannak fénycsóvás felvillanásaik.
Csak később válnak azzá a bunkóvá, akit felnőttként megismerünk.
Nem könnyű őket levinni kutyába, mert az élet élni akar, a láva a felszínre kíván törni, ám avítt szülői magatartással, és debil oktatáspolitikával jelentős eredményeket érhetünk el az elbutítás frontján.
De még lepusztítva, agyatlan polgárként is ott van mindenkiben elrejtve a tehetséges ember. A felszín alatt a jó vezető megtalálja a pislákoló lángot. Esetleg lejjebb. Vagy még mélyebben.
Az emberek először ellenállnak képességeik feltárásának, mert hülyén sokkal könnyebb és gondtalanabb az élet. De aztán megértik, hogy valami csodálatos varázslatban vesznek részt, amelyben egy alkimista, különböző titkos vegyületekből aranyat csinál.
És az emberek általában örülnek, ha a tehetségük kiderül.
Szeretnek tehetségesek, sikeresek lenni. Szeretik az őszinte tapsot.
(Megelőzni a jövőt, Kossuth Kiadó, 2017)
