1. AZ INFARKTUS
Az anyja sokkal öregebbnek látszott.
Kivette a protézisét és a haja csapzottan tapadt a fejbőréhez.
A háta is fájt, meg elöl, meg mindenütt.
Kissé nyitott szájjal feküdt, úgy kapkodta a levegőt. A kezével néha a válla felé nyúlt tétován, mint aki egy madarat óvatosan elhesseget.
A háziorvost várták.
Valóban nagyon rosszul lehetett. A hálóingből félig kicsúszott a melle és hagyta. Egykor kicsi lakásban élt a családjával, de a gyerekei előtt mégsem fürdött.
Most nem törődött a testével. Nem volt teste. Nem volt nő. Legfeljebb annyira, mint annak idején Mengele előtt.
Feküdt és aprókat nyögött, hogy meg ne ijessze a férjét, akinek magas vérnyomása volt.
Szemét könnyű fátyol takarta, mint porlepel a víztükröt.
A férje, a fia meg a fia kedvese ijedten és tehetetlenül toporogtak körülötte.
Várták a háziorvost.
A háziorvosoknak sok a dolguk. De az embernek csak egy anyja van.
A fiú felhívta a mentőszolgálatot. Úgy tudta, ilyen esetben csak orvosi kérésre jönnek, ezért könyörgött, hazudott, zsarolt. Megyünk, amint lehet, mondta egy férfihang a vonal végén, de évek teltek el és nem jöttek. Persze lehet, hogy nem évek. De tíz perc biztosan.
A fiú kedvese egy vizes ruhával megtörölte az anya mellét, homlokát, és olyan szavakat gügyögött, amilyeneket beteg apróságoknak szokás. Három gyereket nevelt föl. Ehhez értett.
Az anya hirtelen a nő karjába kapaszkodott és megkérdezte, hogy nem akar-e enni valamit. Maradt estéről egy kis lencsefőzelék marhasülttel.
Végre megérkezett a háziorvos. Az anya meg a férje már évtizedek óta hozzá jártak. Elégedettek voltak vele. Ha kellett valami, felírta.
Az orvos megkérdezte a betegtől, hogy mit evett. Mert az anyának mindig sok baj volt az epéjével. Az anya azt mondta, hogy este evett egy kis lencsefőzeléket, de semmi mást. A háziorvos dühös lett. Hányszor mondta, hogy vigyázni kell? Biztos megint epegörcse van. Fáj a hátam a lapockánál, mondta az anya. A doktor mindenesetre megmérte a vérnyomását. Alacsony volt. Az anya kapott egy fájdalomcsillapító injekciót. Vigyázni kell, mondta az orvos, és látszott, hogy komolyan haragszik. Egy epebeteg nem ehet hüvelyeseket.
A mentősök is megérkeztek. Két egyenruhás férfi és a fehér köpenyes doktornő. Gyorsak és szakszerűek voltak, mint egy kommandós csoport akcióban. Az elektrokardiográf kiderítette: az asszonynak infarktusa van.
A háziorvos nem várta meg, míg a beteget elviszik. Mire a férj oda akarta neki adni a szokásos hálapénzt, eltűnt a lépcsőházban.
Az anya kórházban volt néhány hétig.
Felépült, amennyire egy hetvenéves test épülhet még.
Később gyakran mondogatta, hogy a fia mentette meg az életét, de ez nem igaz.
Ha a háziorvos hamarabb jön, a fiú nem hívja ki a mentőt.
Isten kezében vagyunk.
De kinek a kezében van az Isten?
2. A KUTYA ÉS A MOZGÓLÉPCSŐ
„Kérem, mielőtt leszállnának a mozgólépcsőről, vegyék fel a kutyát!”
A középkorú pár a mozgólépcső aljára ért, amikor a hangszóróból áradó határozott női hang betöltötte a teret.
Január első napján olyan kevesen utaztak a metrón, hogy még koldusokat sem lehetett látni.
A középkorú pár visszapillantott a mélységből. Nem jött senki mögöttük, csak fent, egészen fent két férfi egy kutyával. Egy tacskóval, amennyire olyan messziről meg lehetett állapítani. Az egyik férfi ősz volt, a másik fiatalabb. A kutya közöttük ült a lépcsőn.
A pár lelépett a mozgólépcsőről, tettek néhány lépést előre, de az asszony megállt és visszafordult. Onnan, ahol megálltak, csak az utolsó lépcsőfokokat látták, amint közömbösen gördültek lefelé a végtelen körforgásban.
„Biztosan hallották – mondta a férfi és indult volna a rámpához. – Meg egyébként is tudhatják, hogy a kutyát fel kell emelni, mert baj lehet. Gyere!”
Az asszony azonban tudni akarta, hogy minden rendben lesz a kutyával. A férfiak a képzeletük elől menekülnek. A nők látni akarják a valóságot.
Álltak és vártak.
A férfi arra gondolt, hogy ha a közeledők nem kapják ölbe a kutyát, akkor még mindig rájuk kiálthat, hogy vegyék fel, mert becsípődik a lába. Tudta, hogy ha rájuk üvölt, engedelmeskedni fognak, mert az emberek többségét errefelé úgy nevelték, hogy teljesítse a parancsot és csak utána gondolkozzon el, hogy mit csinált.
Hirtelen feltűnt a két férfi cipője és köztük a tacskó.
Az ősz hajú bal kezével a póráz végét fogta és csak a jobbal emelte fel az állatot. Legalábbis úgy látszott, hogy felemelte. Akkor minden rendben, gondolta a férfi, nem kell üvölteni.
Az asszony később azt mondta, hogy az ősz hajú csak a kutya mellső lábait emelte fel, mert azt akarta, hogy az állat ugorjon fel a térdére, mielőtt kilépnek. Lehetséges, hogy így volt. A középkorú pár csak azt látta, hogy az utolsó lépcsőfokok egyikén az idősebb férfi visszaejti az ebet.
Aztán bénultan nézték, amint a kutya lába előtt az utolsó lépcsőfok becsúszik az éles fémfogak közé.
A dobhártyaszaggató állati visongása ide-oda csapódott a metró falain, végigrohant a folyosókon és eltűnt az alagútban.
A középkorú pár csak annyit látott, hogy az idősebb férfi a becsípődött lábú kutyát megpróbálja kihúzni a csapdából.
„Jaj, ne!” – sikoltott fel az asszony, és kezét a fülére szorítva elsietett a rámpa felé, majd előre, mind beljebb és beljebb a gumiszőnyeg mentén a folyosón. A férfi szaladt utána. „Tudtam! – mondta és reszketett a szája. – Tudtam!”
A kutya visongása nem halkult. Talán nem tudták leállítani a mozgólépcsőt. Talán erőszakkal akarták kiszedni a fémfogak közül az állatot. Talán már kiszedték, de nem volt lába.
„Rájuk kellett volna üvölteni – gondolta a férfi. – Akár felveszik a kutyát, akár nem, rájuk kellett volna üvölteni.”
A kutya fájdalmas sikoltozása még visszhangzott, amikor a középkorú pár beszállt a megérkező szerelvénybe. Aztán a hang elhalt, de ők ketten még akkor is hallották, amikor az ajtók bezáródtak és a vonat befutott az alagútba. És hallották másnap, és harmadnap, és hallani fogják örökké, ha egymásra néznek.
Nógrádi Gábor