József Attilára (és Ördögh Szilveszterre) emlékezve
(
Tekintet 1991. 4. sz.)
Három anyám volt. Az első megszült és meghalt. A második felnevelt és nem értett. A harmadik József Attila költészete.
*
Anyanyelv. A szó, szűk értelmezés szerint, ennyi: a nyelv, melyre anyánk tanított — anyánk nyelve. Szép eszme, mint minden, ami az anya szóval kapcsolatos. Szép, csak éppen nem igaz. A nyelvnek, amellyel életünket megfogalmazzuk, csak kicsiny részét nyertük a szülői háztól. Néhány szót, gondolat- vagy mondatsémát. Mindez lehet nyelvünk alapja, lehet gyökere, de nem lehet felnőtt életünk kifejező eszköze, mióta utak futnak szét a világba minden szülői házból és láthatatlan hullámokon száguldoznak felénk a képek és a szavak.
*
Minden valószínűség szerint túl vagyok már életem felén. Ha az összefoglalás szándékával visszapillantok, már nem tévedhetek nagyot történetem megítélésében: jól látszik a tapasztalatokkal kirakott négy és fél évtized. És tudható, az emlékek alapján, hogy a költő szavait anyanyelvemként mormolgatva jártam végig az utat.
Persze, nem olyan költői mindez, mint azt a fentiekben feltüntettem.
„Az ember él, habár üres a kamra… ”
Hány ezerszer bukkant fel bennem ez a vers? Évekig kísért, amíg a folytonos létbizonytalanság és a nyomorszintű élet vett körül.
„Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem…”
Úgy dúdoltam, mormogtam, rebegtem, ismételgettem, mint egy mondókát, egy szentenciát, mint egy ráolvasást, amitől elmúlik a baj. A legváratlanabb pillanatokban bukkant fel a köznapi gondolatok árjából. Felbukkant és átvilágította a mindennapi tehetetlenség ködét.
„Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem…”
Néha már gyűlöltem. Hiszen napi kérdésekre, gyermeki sírásra, asszonyi dühökre ez a néhány sor mégse válasz! Mormolod, mint egy imát és elhiteti veled, hogy megszabadít a bajból? Igen, így volt. Untam, utáltam. De nem tudtam megszabadulni tőle. Mert annyira pontos volt, mint a koponyám szerkezete. És annyira megváltoztathatatlan. Mert annyira az enyém volt, énem része, hogy csak az változtathatta volna meg, ami a személyiségemet is: a téboly vagy a kés.
„Az ember él, habár üres a kamra
s a dobozokban semmi élelem.
Életben tart a halálfélelem.
(E nehéz percben ismerek magamra.)”
Mért éppen az ő költészete költözött belém? Mért pont az ő verseiből állt össze az anyanyelvem? Miért pont az ő, őrületig lecsupaszított igazságait idézgetem életem végéig? Annyi gyengéd, kellemes, idilli költő élt a földön. Ismertem, olvastam őket is: a csábosán csücsörítőket, a feledtetően ringatókat, rímek gyolcsában, pihe-puha szavak párnáin altatókat. Mért nem az ő soraik szivárogtak elő lépten-nyomon borongós gondolataim alól, ahogy annyi embertársamnak a nóták, a dajdajok, az operettek?
Vagy mért nem legalább Petőfi, Arany — valami lágyabb ének?
Bolond kérdések. Magyar-zsidó költőbe ki költözhetett e század második felében, ha nem ő?
Végzetes végletessége gyógyszer volt a körülöttem terjengő őrület ellen. Mindent kimondása kapaszkodó volt ebben a hazugságoktól nyálas, csúszós, századközepi kuplerájban. Vagy mondják meg: lehetett-e más költője annak, aki reggel és este a nagyapjával mosott kezet? Aki az apjával nem válthatott őszinte szót, mert a falból is lesték a félelemszülte pribékek árnyai. És aki az anyja temetésén is csak mosolygott, mert az álságok szövevénye akkora volt, hogy még
a halál fogalmáról sem volt a hét évesnek fogalma.
*
József Attila személyéről is kellene írnom? Ki az? Nem ismerem. Azt mondják, ő írta a fent idézgetett idézetet? Na, és? Mit tesz az? Ez már az én anyanyelvem része. Ez már én vagyok.
Építek egy házat. A kő, amiből építem, a hegyé volt, nem az enyém. A fa, amiből ácsolom, az erdőé volt. És az épület sem én vagyok. Ha meghalok, az épületben laknak majd mások, és ott lesznek, tőlem függetlenül, az újjászületett kő és a fa. Ott lesznek, míg el nem morzsolja őket az idő. Fontos, hogy én építettem? Apró, felejthető mozzanat. A házat életem nem értelmezheti. A házat csak a benne lakók értelmezhetik. A pletykalapok és az érdekességek tejszínhabját nyalogató irodalmárok sustorogjanak, hogy ki, hol és miért lett öngyilkos. A meghatottságtól szörcsögő orrú tüsténkedők vájkálgassanak mutatóujjaikkal a nyitott sebekben és adják ki a szerző minden szabad ötletét. Nekem a halandóhoz, akit József Attilának hívtak, már nincs sok közöm. Ha csak nem a kötelező tisztelet, ami anyám sírjához is kivisz évente egyszer. Költészete a nemzet nyelvének, eszméletének része, s mert én, míg élek, mormolgatom a gyermekeimnek a sorokat, része annak a személynek, aki vagyok. Életben tartom a mondatait, életben tartanak a mondatai, nélkülem
nincs József Attila, nélküle én én nem vagyok.
*
Mostanában már évek óta az Íme, hát megleltem hazámat… utolsó versszakával élek együtt. Furcsa. Magánéletem nyugalmas révben ringatózik, távol tartom érzékenyebb ideggócaimat a világ zajától és eszement indulataimat is fékezni igyekszem. Mégis, a legvidámabb perceimben, derűs munkálkodásaim közepette hirtelen hallom a régi hangomat, amint mormolva idézi:
„Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot már
végképp másoknak remél. ”
Nem értem, mit akar ez az idézet tőlem. Nem értem, mért visszhangzik bennem újra és újra, miközben tetemes és halaszthatatlan tennivalóimat intézve átszáguldok az életemen.
Automatizmus? Az egykor rögzített és lényem részévé vált mondatok önkéntelen felböfögése? Minden realitástól függetlenül működő reflex? Vagy csak az átgyötrődött ifjúkor nosztalgikus üzenete?
Vagy valamit tud a Tőle tanult, bennem élő nyelv, amit én már nem tudok?
