Dideregve ácsorogtunk
a szürke ég alatt, Mityunkat bámulva
sóváran, ahogy fel-alá szalad
a parton, ördögi irammal,
utálatos boldogan,
orrában hurcolva a
késő őszi Duna
iszapillatát.
„Ostoba állat – legyintettem –
A kort, amelyben élnünk adatik,
az emberi faj könyörtelensége
lengi be,
és
sovány vigasz annak tudatára
ébrednünk,
hogy a totális kilátástalanság
árnyékában
vagyon és hatalom sem ad
megnyugvást,
ha mégoly csábító is
a pénz mindenhatóságába vetett
hit.”
Vártam, hogy bólogass,
ahogy bólogatsz mindig,
ha kételyektől gyötörten
a zömmel nyomorúságos
jelenvaló miatt
zúgolódom.
Megleptél.
Finom, figyelmes mozdulattal
igazítottál a kabátom gallérján
és rám mosolyogtál:
„Krausz Nobelt kapott
Szoboszlai kettőt rúgott
Legyünk most kicsit boldogok.”