A karanténnapok hordaléka (Kossuth Kiadó, 2020)
Az embernek sok olyasmi eszébe jut, ha el van rekesztve a lakásában, ami az élet színes kavalkádjában illegetve magát talán soha.
Öt-hat éves koromig gyakran voltam bezárva egyetlen kis szobánkba, mert a szüleim dolgoztak és nem tudtak kire hagyni. (Nem élt úgy ezer kilométeres körben egyetlen közelebbi rokonunk se a hatvan-hetvenből, mert a feléből emlékláng lett, a többiek meg elhagyták kijelölt végzetüket.)
A gyerekkori bezártság a fantázia legjobb edzésprogramja, ha képesség, tehetség és még valami meghatározhatatlan motiváció adott.
Persze azok a gondolatok, amelyek a karanténos elzártságban felbukkannak ritkán újak. Ha Heurékát kiáltok, akkor csak romló memóriámat igazolom. A különbség az egykor és a most felvillanó eszmélések között az, hogy most van idő és nyugalom végig gondolni. Például a posztumusz Nobel-díj ötletét.
Közhely panasz, hogy a legjelentősebb írók egy részének esélyük sincs a Nobel díjra és más nemzetközi megbecsülésekre, mert nem lehet őket lefordítani. Pedig nemzetük írói közül, több, mint valószínű: ők a legnagyobbak.
Nem lehet lefordítani a műveiket, mert írásaikat annyira behálózza, befonja, meghatározza és élteti a nyelvük és a nemzetük lelkületének legmélyebben fekvő gyökérzete, mint a testet az erek.
Krúdy például lefordíthatatlan, amint Márai is írja. Amit belőle lefordítanak, az nem Krúdy. Persze, ha egy Krúdy nagyságú idegen szerző újraírná a maga nyelvén…! Nos, igen! De az megint nem Krúdy lenne, és talán szintén nem Nobel-díj várományos.
*
Krúdyn kívül Hraballal élek megint hónapok óta.
A Nobel-díj bizottság szokása szerint valamit nagyon elszúrt, amikor nem adta neki a díjat.
Persze nem is kellene ezzel a kitüntetéssel annyit foglalkozni. Ritkán irodalmi értékmérő. Pontossága Karinthy káplárát idézi:
„Célozni tanulnak a katonák egy káplár vezetése mellett. Nem valami fényesen megy a dolog. A káplár dühösen szidja regrutáit, aztán kikapja a puskát egyiknek a kezéből, mikor épen megint elhibázta.
− Szamarak, − kiabál a káplár, − tudtok ti lőni! Adjátok ide azt a puskát! Ide nézzetek! − Céloz és hetykén lő. De nem talál. Egy percre zavarba jön. Aztán mérgesen rámordul az egyik katonára: − Igy lőssz te! − Megint céloz. Nem talál. Egy másikhoz fordul: − Igy lőssz te! − És igy tovább. Végre kilencedszer talál. Mellére üt: − És igy lövök én!”
Kertész Imre – nem titok – Krúdytól Juhász Ferencig, Móricz Zsigmondtól Weöres Sándorig legalább tíz huszadik századi magyar írót, költőt képviselve kapta meg a Nobel díjat. Én ujjongva köszöntöttem a Sorstalanságot ’75-ben, ha a recenzióm nem is jelenhetett meg csak jóval később, de tény: Kertész Krúdy térdéig sem ér fel, ha a magyar irodalmat, nyelvet, szellemet előre lendítő hatást nézzük.
De milyen jogon kárhoztatom én a Bizottságot? Amikor Krúdy élt, a magyar irodalmi kánon talán róla szólt? Ugyan már! Herczeg Ferencről, Tormay Cécile-ről…! A bokájáig nem értek.
Apropó! Tormay Cécile! Nobel díjra jelölték 1936-37-ben.
Idézem A régi ház című (kilenc nyelven megjelent, MTA Péczely díjjal kitüntetett) regénye első sorait. (Zárójelben némi iróniát engedek meg magamnak.)
„Este volt. A tél fehéren hullott a földre.”
/Nem zölden? Vagy kéken? A havazás felturbózása stilisztika mélységet akar jelezni, de csak közhely./
„A havazáson át nagy jegenyék jöttek a kocsi elé.”
/Ismét egy erőltetett kép. Aha! Szóval, ha a kocsi megy, akkor úgy látszik, mintha a fák jönnének. Azt a,,,! Ki gondolta volna, ugye? Hogy is van ez Krúdynál?/
„Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az utcasarkon, mint akiknek már minden mindegy.” (Szindbád és a színésznő)
/Nem hiszem, hogy ezt a novellányi mondatot magyarázni kell./
De nézzük tovább a Nobel-díjra javasolt Tormayt!
„Kísértetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban.”
/Lehet még fokozni? Lehet./
„Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg.”
/Négyszögek? Ja, hogy az ablakok? Furmányos! Tobzódik a képes vízióban, csak nincs emberi ‒ irodalmi ‒ mélysége./
„Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két hóba süppedt faköpönyeg állt egymással szemben.”
/Értjük? Két őrkatona. De én nem azt írom. Az én stílusom sokkal kifinomultabb!/
/…/ „Fönn, a keskeny bak mellett kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok teste füstölt a hidegben.”
/ „Világuk elszéledt a lovak hátán”? A magyar nyelv sokat kibír. De nem mindent. Ha a forró víz füstöl, a cigaretta nyilván gőzölög./
„Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a kocsiablak és elmerült. (Sic!) Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej tolódott.”
(Na, ja! Nem „jelent meg, bukkant elő, bukkant fel” stb. Tolódott. Mint kismamából a magzat.)
Nem adok több ötletet a stand up komikusoknak.
De nézzünk még egy Krúdy mondatot, szintén a Szindbádból! (Bármelyiket idézhetnénk.)
„Egyszer egy régi templomocskát találtak, ahol hajdanta kálvinista prédikátorok zúgtak és mennydörögtek az istentagadók ellen, de jöttek a katonák és megöldösték őket: itt örök hűséget esküdtek egymásnak, a beomlott falak között…”
Ami Krúdynál zseniális kép, olyan, amelyik elindítja az asszociációk sorát, az Tormay esetében izzadtságszagú erőlködés. (Megjegyzem: Tormay Cécile Apró bűnök című novelláskötetéről írott kritikájában az írónőt „nemes, elsőrendű dilettáns”-nak nevezi Ady Endre. (MK 1905. május 21.)
Mindebből, remélem, tanulság, hogy egy-egy korszak kiemelkedő alkotójának tartott író, festő, zeneszerző stb. akár értéktelen utánzó is lehet. Az adott stílusba és a bébipapivá csócsált mondandóba beleszerelmesedett olvasó, néző, hallgató nem észleli, nem tudja felfogni, hogy az adott másolat nemhogy nem éri el az esztétikailag minimális szintet, de az alsó lépcsőfokra is csak kapaszkodik.
A farkasvakságnak nyilván nem csak esztétikai összetevői vannak. Sőt, talán azok a legkevésbé fontosak. Elfogultság, előítélet, téveszme, divat irányíthatja ítéletünket.
Közhelyként ismerjük az évszázadok példáit minden művészeti ágban. Mozart és Salieri, a divatos festők és Van Gogh, Krúdy és Tormay Cécile, Karácsony Benő és Wass Albert stb.
Nyilván saját korunkban is akadályozhatja ezeket a felismeréseket több-kevesebb farkasvakság, félelem a szakmai közvéleménytől és saját életünk beágyazottsága az adott korszakba, hazugságokba béklyózott szellemünk.
Nem tudom, mi kell ahhoz, hogy valaki már Ady életében tudja, mennyivel több, zseniálisabb a Költő, mint akár a korszak legjobbjai. (No, lám, én sem merem megnevezni őket!)
Mi kell ahhoz, hogy a kritikus már Krúdy életében leboruljon az író elé (mint tette Ady, Móricz, Márai), és mindenki más fölé helyezze? Miféle különleges képesség, a kor fölé emelkedő ítélőerő és bátorság kellett volna ahhoz, hogy a Kádár korszak néhány ünnepi poétájáról kimondjuk: inkább az ideológia katonái, mint jó költők?
Bár birtokolhatnám ma ezt a képességet, merészséget, és nem csak Tormay Cécile-ről mondhatnám el, hogy középszer vagy az sem!
*
Szokás szerint elragadott a hév és elfelejtettem, mit írtam cikkem fölé címnek.
Igen: posztumusz Nobel-díjat kellene alapítani, amit a díjból kimaradt, de ma már klasszikusnak számító írók, költők kapnának. A díjjal járó jutalmat az adott ország íróinak és olvasói csoportjainak a támogatására fordíthatnák a megfelelő alapítványok.
Nem kell ehhez Svédország! Ott az Unió, az ENSZ, a PEN klub, meg vagy ezer milliárdos, akiknek a nevét sem fogjuk tudni holnap, ha nem karolnak fel egy méltó ügyet.
És hogy kik kapják meg ezt a díjat utólag? Kevés vagyok én ahhoz, hogy soroljam, de például Krúdy Gyula, James Joyce, Virginia Woolf, Kavafisz, Franz Kafka, Weöres Sándor, Céline, Hrabal…
Folytassátok!
Megjelent: A karanténnapok hordaléka (Kossuth Kiadó, 2020)