Búcsúztatók
KONRÁD MÁRTA (1926-2016)
BÁLINT HÁZ, 2016. OKTÓBER 19. 17h
Nem búcsúzni jöttünk.
Nem búcsúzni jöttünk Mártától.
Nem búcsúzni, hanem köszönni − megköszönni.
Nem búcsúzni, mert nem távozott.
Amíg gondolunk rád, emlékezünk rád, Márta, addig itt vagy.
És talán néhányan többet gondolunk, és gyakrabban emlékezünk rád, mint amikor testi valódban is itt voltál.
Igen, sajátos: ha valaki velünk van, velünk él, akkor napokig, hetekig, hónapokig nem jut eszünkbe, hogy felhívjuk, hogy írjunk neki, találkozzunk vele. Bezzeg, ha elmegy! Ha távozik a létező világból, akkor sokkal gyakrabban eszünkbe jut.
A távozóhoz legközelebb állók, a legszűkebb család számára pedig állandó kísérő, állandó társ lesz. Ahogy az anya hordja a gyerekét, a halála után, a gyerek, a családtag hordja az elvesztett anyát, feleséget. És mi, akik szerettük őt, mind Márta mama gyerekei vagyunk.
„Csak az élőt, csak azt tudjuk legyőzni, / aki harcol a kötözött anyagban. / Aki belül mar, önmagát megőrzi, / a halott életünkben halhatatlan.” Ezt írtam egy szonettben egykor, a Columbus utca 55/a-ban, ahol családommal laktam. Márta akkor még ötven se volt.
Vajon a hiány jobban összekapcsolhat valakivel, mint a létező, élő kapcsolat?
Én is elvesztettem egy anyát hét éves koromban. Azóta betölti az életemet. Minden nap itt van. Ha élne, talán hetente egyszer, ha felhívnám, ahogy magamat ismerem.
Azt mondtam nem búcsúzni, de köszönni jöttünk, köszönni, megköszöni, hogy voltál, hogy vagy.
Márta mama, Márta anyu, Mártuska, Márta a szólam anyja… Így neveztük, így nevezték, mert mindenkinek anyja volt, tyúkanyó volt, nem csak imádott családja számára, de a barátnőknek, barátoknak, a zenekari, a szólamtársaknak is: ANYA.
A megjelenése is olyan tyúkanyós volt, nem?
A férje talán egykor, 65 éve – 65 éve házasok, 65 évig éltek együtt jóban rosszban! tessék megjegyezni! – szóval a férje talán 65 éve egy bombázóként ismerte meg Mártát… Bár ebben nem vagyok biztos.
A zsidó lányok egy része leányból rögtön asszony lesz, és kihagyja a rózsabimbó korszakot. Pláne, ha elveszti az anyját és megél egy vészkorszakot. Igen, valljuk be, Márta elsősorban ANYA volt, csak utána asszony, feleség, nő, társasági hölgy…
Gyurikától – bocsánat! Konrád Györgyöt az egész szakma, az egész ország Gyurikának becézi; így teszek én is. Mellesleg az egész Konrád család: Gyurika, Mártuska, Jancsika, Petike… Érdekes. Hol egy pszichológus, hogy ezt megmagyarázza?
Szóval Gyurikától megkérdeztem, futott-e Márta a divat után valaha?
„Soha! – mondta a férj, márpedig ő „első kézből” tudja. – Soha! Nem tanulta meg a női mesterséget.”
Ha ruhát vett, a barátnőivel ment válogatni, és csak az volt fontos, hogy a ruha kényelmes legyen. Ha cipőt vett néha, csak egy volt fontos: hogy kényelmes legyen. Rúzs? Kozmetikumok?
Ha megkérdezték, hogy miért nem divatozik, úgymond: „miért nem ad magára?” Mindig azt válaszolta: „Ne felejtsétek el, nekem nem volt anyám.”
Kérem, a jelenlévők közül tartsa fel a kezét, aki látott valamikor Konrád Márta ajkán kihívó vörös rúzst?
Igen, igen, Márta elsősorban anya volt.
Olyan anya, aki a saját édesanyját négy hónapos korában elvesztette. És mint sokan mások, ő is közöttünk kereste azt az érzelmi melegséget, amit csak egy anya tud tökéletes intenzitásban megadni a gyereknek.
Kereste bennünk, kereste köztünk, és úgy kereste, hogy felénk árasztotta anyai szeretetét. Felénk sugározta azt, ami neki hiányzott. Talán úgy érezte, hogy mint a tükörből visszaverődő kép, hozzá is visszaáramlik, visszasugárzik, amit ad, és ez pótolja az örök hiányt, amit az árva ember érez. Remélem, a számítása bevált, és megkapta tőlünk, amit egész életében keresett.
Persze nem lehet azt mondani, hogy gyerekkorában nem kapott elegendő szeretetet. Édesapja, Zátony Sándor, az egykori első világháborús kitüntetéses zsidó katonatiszt, „Sanyika nagypapa”, a mérnök, akinek kilenc testvére volt, tehát tudta, mi az a család, a családi összetartás, imádta a gyermekeit, Mártát, Bandit, és a lánya mellett állt élete végéig, Márta ötven éves koráig. Az árva kislány nevelője, Szilvia néni, aki Márta második anyanyelvévé tette a németet, szintén megadta a kislánynak azt az érzelmi melegséget, amit az egyik ember a másiknak megadhat. Anyja nem lehetett, de imádott pótmamája igen. Most, az utolsó hetek nagy útra készülődésében Márta németül szólongatta Szilvia nénit. „Wo bist du, Tante Sylvia, komm doch mal zu mir!”
Rózsabimbó. Emlékeznek. Az aranypolgár. Orson Welles.
Mártának Szilvia néni volt a „rózsabimbó”.
Vajon, mi… mi kit fogunk majd szólongatni?
Az állt hozzánk a legközelebb gyerekkorunkban, egykor, akit a végső napokban, órákban hívunk.
Nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, apa, Bandika és Szilvia néni, valamint a skót kisasszonyok iskolájának családi melegében telt el az első tizennyolc éve. Pontosabban tizenhét. Mert a tizennyolcadik esztendő már 1944 volt. 1944. A magyar történelem legmélyebb pontja.
Mit lehet még mondani a Bálint házban azokról az évekről, amelyek negyvennégyhez vezettek, és arról a tizenegy hónapról, ami 1944. március 19. és 1945. február 13. között eltelt?
Semmit, ami volt. Többet, ami van. Sokat, ami lehet.
Az egykori fájdalmakról Hayim Nahman Bialik versét idézhetem /a kiskőrösi zsinagóga faláról/, ha pontos akarok lenni:
„De sírás, könnyek nem segít’nek rajtam.
A könnytől be nem heged mély sebem,
elsírtam mind, megtelt a könnyes korsó,
és fásult szívem fetreng véresen.”
A sötét éjszakának egyetlen hozadéka volt számunkra, ha mondhatok ilyet: két mécses, Márta és Gyurika, elindultak egymás felé.
Gyurika mindenkijét elvesztette. Nagyszüleit, édesanyját Auschwitzban, édesapját a halálmenetben, Győr közelében, ahol Radnótit is megölték.
Márta édesapja túlélte a halál mintegy nyolc-tízezer óráját, bár a felszabadulása után elvették tőle üzemét, házát. De legalább élt.
Márta is megmenekült mindenki urának hathatós közreműködésével.
Sok évtizede készítettem Mártával egy riportot az Új Tükör című magazinba. Akkor elvitt a skót misszió Vörösmarty utcai épületébe, ahol tanult, ahol bújtatták, és ahol Miss Jane Haining internátusi felügyelőnőt 1944. április 25-én a Gestapó letartóztatta.
Idézem a mártírról szóló sorokat, mert Márta is ezt akarná.
Bocsánat, ezt akarja:
„Miss Jane Haining 1935 óta állt az internátus élén, és teljes figyelmét, szeretetét a felügyeletére bízott gyerekekre fordította. A német megszállás időszakában is aktívan cselekedett tanítványaiért. Az iskola épületében 5 gyermeket, 5 anyát, 3 nőt és 4 férfit bújtatott, és segített a nehéz napokban. Ők mindannyian túlélték a háborút. Miss Jane Haininget azonban elhurcolták. 1944. július 17-én Auschwitzban halt meg.”
Márta, a skót misszió után a mai József Attila u. 16. II. emeletén egy ágyba beágyazva élte túl a nyilas tébolyt.
Márta és Gyuri találkozásának, kapcsolatuk kezdetének anekdotáját sokan ismerik, de elmesélem, mert a mítoszok titka az ismétlés.
Történetünk hősei együtt játszottak a Honvéd zenekarban. Gyuri hegedült, Márta, a zeneakadémista, brácsán játszott, de a diplomakoncertjén inkább hegedűn szeretett volna játszani, és megkérte Gyurikát, hogy cseréljenek.
A zsidó Grál lovag, mint tudjuk, soha életében nem tudott nem-et mondani egy hölgynek, úgyhogy szólamot cseréltek, és úgy maradtak.
1951-ben házasodtak össze. Megszületett Jancsi, megszületett Peti, és velük együtt megszületett a „fékezhetetlen anyatigris”, ahogy néha Mártát becézték.
Lehet, hogy egy háztartás vezetőjeként nem kapott volna Nobel díjat. Lehet, hogy egy főzőversenyen nem lett volna utolsó, mert el sem indulhatott volna, de amit egy anyától az Örökkévaló és az emberiség elvárhat, azt túlteljesítette. Az hogy Jancsiból itthon és Hollandiában is elismert hegedűművész lett, az hogy Petiből kiváló ütős, kiváló zenész, az – már bocsáss meg, Gyurika!, de – elsősorban Mártának köszönhető. Nem mondom, a Konrád féle, történelmileg alaposan megcsócsált, és bajnokká vert genetikai állomány is sokat jelentett a fiúknak, de én személyesen tapasztaltam a Columbus utcában, hogy Jancsi és Peti, mint a normális gyerekek általában, utáltak gyakorolni, és csak a „fékezhetetlen anyatigris” fékezhetetlen szeretetének és kitartásának köszönhetik zenei karrierjüket. Ezt a szeretetet az unokák is megtapasztalhatták, és talán a feleségek, a menyek is, a két Éva, Lívia, Zsuzsi és Kriszta.
Bár mint tudjuk, a tigrisnek karma is van. De kérem, jelentkezzen, akinek rövidebb karmos körme van, mint Mártának volt! Az enyém, minimum ötször hosszabb.
Igen, újra és újra el kell mondani, hogy Márta, anya volt otthon, és anya volt a Honvéd zenekarban, az ÁHZ-ban, a Postásoknál, vagy éppen Székesfehérváron, anya volt a hosszú utazások megpróbáltatásai közt, és anya szólambeosztóként is.
Anya volt, aki mindent elintézett, és minden kívánságot igyekezett teljesíteni, és megvédte a csibéit, akárhol fenyegette őket a héja. Márta mindenkiről minden tudott, amit tudni illik. Mindenkit számon tartott, mindenkiről tudta, ki kinek a bátyja, sógora, ipa-napa, tudta a születésnapokat, és az összes jeles dátumot. Ahogy saját magát nevezte: mishpohológus volt. Jól értették: mishpohológus. A mishpacha héber szó, magyarul azt jelenti család, ha valaki véletlenül nem tudná, ahogy én se tudtam pontosan a múlt szerdáig, amikor megnéztem a guglin.
Az anyában persze ott rejtőzött a kislány, aki imádta az édességet, a sütiket, a krémest, a dobos tortát. Ott rejtőzött az álmodozó, aki leginkább az életrajzi regényeket szerette: hogyan lesz az asztalosinasból csodálatos festő, vagy a megvert gyerekből világhírű Beethoven.
Ott rejtőzött a kislányban a játszó gyermek is, és a Konrád családban tomboló örök játékőrületben vezérszerepet vitt, akár bridzsről, scrable-ről, vagy pingpongról volt szó. Majd idősebb korában jött a keresztrejtvény, a SUDOKU. „Szivikém, nekem ez az agyolaj” – mondta Krisztának.
És ott rejtőzött az anyává lett kislányban az életmentő skót misszió üzenete is: mindennapi olvasmánya volt a Biblia: a beszélgetés az Örökkévalóval. Mindenki Örökkévalójával. Mert ahogy ő mondta, „fizetek az izraelitáknak és fizetek a reformátusoknak is”.
Az Örökkévaló azonban nem tesz kivételt. A homokóra senki kedvéért nem áll meg. Mikor Mártának félbe kellett hagynia imádott mesterséget a hivatásosak között, akkor sem tudta polcra tenni a hegedűjét. Játszott tovább Ágival, Gyurival, Péterrel, amíg lehetett.
Mint a mondás tartja: nem az a baj, hogy az ember öreg, hanem az, hogy fiatal.
Ő is fiatal maradt, fiatalon tartotta a szeretet, a zene és főleg az unokák, imádott unokái: BARNA, BÉNI, LUCA, JULIKA – Prüntyike.
Kilencven évet nem ad mindenkinek az Úr. A hosszú életet ki kell érdemelni.
Az Örökkévaló nélkül nem megy. De nélkülünk sem megy. Mártában is ott volt az Erő. És erőt adott a neki a túléléshez a családja, az apai család a tengeren túlról, és az itthoni család Európából, Magyarországról. „Prüntyike a gyógyszer – mondta a menyének, mikor meglátogatták. − Nem is fáj semmim, ha jöttök.”
De aztán már nem lehetett testi és lelki fájdalmait enyhíteni. Petike távozását nem tudta kiheverni. Nem lehetett megvigasztalni. Elindult a hosszú útra, és az utolsó hetekben már csak Szilvia néni, az édesapa és a bátyja, Bandika volt mellette.
Talán Julika-Prüntyike egyik megjegyzésével kellene befejeznem ezt a, kissé hosszúra nyúló – minek nevezzem, ha nem búcsú? – megszólalásomat.
Egy-két hete, Krisztával, a mamájával beszélgetett a kislány:
„− Anya, a Mama hány éves volt, amikor meghalt az anyukája?
− Nagyon kicsi volt még, pár hónapos.
− Akkor nem is ismerte az anyukáját?
− Sajnos, nem.
− Remélem, azóta már megismerte.”
Talán… Talán, igen.
Nem búcsúzom, nem búcsúzunk, Márta. Nem búcsúzni jöttünk, hanem emlékezni és megköszönni, hogy voltál. És hogy vagy. És hogy leszel – amíg mi leszünk.
Konrád György (1924-2024)
Zeneakadémia, 2024. augusztus 26. hétfő
Mielőtt azokat köszönteném szeretettel, akik eljöttek, engedjék meg, hogy azoknak is köszönjek, akik testi valójukban nincsenek jelen, de mégis itt vannak közöttünk Konrád György megemlékezésén.
Legelőször is: szervusz Gyuri bácsi! Szervusz Márta néni. Szervusz Peti. Szervusz Vilmos. Szervusz Ede, és szervusztok mind, akik nem lehettek itt, de mégis itt vagytok láthatatlanul.
Én ugyan nem hiszek a lélek halhatatlanságában és a túlvilágban – sajnos, /könnyebb volna az életem, ha hinnék/, de mégis tudom, biztosan tudom, hogy egy hatalmas, Gyurinak kedves társaság tagjai lélekben velünk emlékeznek.
Velünk – bennünk. Lelküket lelkünkkel összefonva elhoztuk őket magunkkal. És visszük őket tovább, amíg élünk. Ha pedig gyermekeinknek, unokáinknak beszélünk, mesélünk róluk, akkor még hosszú ideig az élők között lesznek, akik már nincsenek az élők között. Nincsenek, de segítenek nekünk élni, ahogy az egyik regényemben húsz éve megírtam.
Amikor azon gondolkoztam, mit mondhatnék ma Gyuri bácsiról, melyik az a szó, a legpontosabb kifejezés, ami az életét jellemezte, akkor az emberiség legfontosabb sportága: A TÚLÉLÉS jutott eszembe.
Megjegyzem, ez a versenyszám az olimpián nem szerepel.
Már lehet jelentkezni breakdancere, gördeszkára, falmászásra és talán még házisárkány-lovaglásra is, de túlélésre nem.
Az életben persze a sokféle megmérettetés – pénzhajsza, hatalomhajsza, partnerhajsza, dicsőséghajsza – sorolhatnám hosszan – szóval mindezek között a legfontosabb sportág a túlélési versengés.
Ki bírja az életharcot jobban? Ki bírja ki tovább – több ideig a létezés stadionjában? Adyval szólva, ki győzi a harcot bús haraggal? Ki éli túl épségben, amit rámér a sors, azaz a történelem meg a többi ember, és nem utolsó sorban, amit saját maga saját magára mér, pakol.
Sok tízezer év óta tart ez a bajnokság,
Ha jól belegondolunk, mindig minden erről szól.
Egyébként – ebben a túlélési versenyben, azt hiszem, Magyarország mindenképpen dobogós lenne! Rögtön Izrael után.
Gyurival számos interjút készítettem az elmúlt 40-50 évben a boldog emlékezetű Új Tükörben meg a Kurírban, és most a legtöbbet újra elolvasva megértettem, hogy általában mindig erről beszélgettünk, a túlélésről. Túlélési történetekről, túlélési technikákról, túlélést segítő szellemi, lelki képességekről és fegyverekről.
Na, de mondják meg, ugyan miről beszélgethet két zsidó származású férfi?
Hogy vagy? Élek. Gratulálok!
Apropó! Zárójel. Mondom, mert Gyurinak ez tetszene. Fiam, a főkántor elment nyaralni a családjával Nyugatra. Küldött egy képet. A fotón, Gergő Dachauban az emlékmű mellett áll. Kedvem lett volna megosztani a facebookon azzal az aláírással, hogy:
ZSIDÓ FÉRFI VAKÁCIÓN! Zárójel bezárva.
Visszatérve az interjúkra, azt gondolom, hogy ezen az emlékezésen a legautentikusabb az lehetne, ha Gyuri interjúinak részleteivel emlékeznék Gyurira. Gyurival Gyurira.
A saját vallomásainál jobban, pontosabban, bölcsebben nem beszélhetek róla. Úgyhogy idézetek következnek: (Ha értenék, mármint én értenék a mesterséges intelligenciához, most az ő utánozhatatlan kacagó gerle hangján recitálnám az ő szavait.)
Címeket mondok, azokat követi az idézet.
SZEGED
„A zene, a hangszertudás volt az egyetlen mód, hogy a szegényebb családok gyerekei átlépjék a kasztok határait. Mi a keresztény társadalomnak zsidók voltunk, a zsidóknak meg nem elég gazdagok. A zene olyan világba juttatta el a hozzám hasonlókat, ahol nem léteznek a születésből eredő korlátok.”
A SZERENCSE
„Én szerencsés ember voltam, mert abból éltem, amit szerettem. És a szerencse később sem hagyott el. Amikor a szegedi operát megszüntették negyvenkilencben, engem tettek az utcára, mert nem volt családom. Ha ez nem történik meg, még mindig a Tisza partján vagyok másodhegedűs, úgy bele voltam süppedve a kártyába, a fociba meg a középszerbe.”
BUDAPEST – MÁRTA
„Sokan a tehetségnek meg a munkának, a képességek fejlesztésének nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint a véletlennek. Nincs igazuk. Ha nem tesznek az utcára Szegeden, nem kerültem volna Pestre soha. Véletlen volt az is, amikor például egyik kolléganőm helyett be kellett ugranom egyszer brácsázni, és így kiderült: jól fekszik nekem – ez a hangszer. Attól kezdve brácsáztam és elvettem a kolléganőmet feleségül. Szerencse volt – a brácsázás is, mert sokkal kisebb konkurenciával kellett megküzdeni. És persze az is véletlen volt, hogy Tátrai Vilmos éppen engem választott a kvartettjébe. És a véletlennek köszönhető az is, hogy a feleségem és a fiaim szintén zenészek: értő és biztató közegben élhetek.”
(Egyébként bocsáss meg, Gyuri, de még mindig nem értek egyet a véletlenek mindenhatóságába vetett hiteddel. A véletlenek csak azokat találják meg, akik szinte semmit sem bíznak a véletlenre.)
A VÁLTOZÁS – idézem ismét Gyurit
„Az ember életében egyetlen dolog legyen állandó: a változás, a változtatás. Én nem panaszkodhatom, Szeged után jött a Honvéd művészegyüttes, a Fővárosi Zenekar, a későbbi ÁHZ, majd a Tátrai Vonósnégyes, az Opera, a Rádiózenekar, a Fesztiválzenekar… Az új közegnek és feladatnak való megfelelés nem engedi, hogy betokosodjunk, visszafejlődjünk. A zenész nem ülhet le soha, hogy „ezt megtanultam, ezt tudom”… Ha ma sikerül egy koncert, egyáltalán nem biztos, hogy holnap is sikerül. Én örülök, hogy több helyen dolgozom. A mi területünkön ezt csinálja mindenki, hiszen egy fizetésből nem lehet eltartani a családot…”
KARMESTEREK
Akadt köztük néhány „kevésbé tehetséges”. De a pulpitusról áradó unalomnak is megvan az ellenszere. Én megmaradtam örömzenésznek. Ha csak lehet, úgy szoktam játszani, ahogy nekem jó. Ez az egyetlen mód, hogy az ember ne utálja meg, amit csinál. Persze, ha erőszakos a karmester, akkor a tudomására kell hozni, hogy „vigyázzon karnagy úr, mert úgy fogunk játszani, ahogy dirigál!”. És ez nemcsak a zenei életben veszélyes.”
KOLLÉGÁK
„Én ma is azt képzelem, hogy minden rendű és rangú kollégámmal jó viszonyban vagyok. Természetes, hogy alkalmazkodunk egymáshoz, ez a munkánk lényege, és én szeretek zenekarban játszani. Nem is szeretném abbahagyni, amíg erővel bírom. Bár nagyon nehéz az embernek megtartania az önkontrollját idős korban. Ezért meg is beszéltem néhány fiatalabb haverommal, hogy szóljanak, ha úgy látják: baj van. Mindenkinek szüksége van egy ellenőrző személyre, akinek elhisszük, hogy most már abba kell hagyni. Ha elhisszük…”
Sajnálom, hogy te abbahagytad, végleg abbahagytad, Gyuri bácsi. Hiányzol. És hiányozni fogsz, míg élek. Gondolom, nem csak nekem.