KARINTHY FRIGYES: HARCTÉRI TUDÓSÍTÁS (Saját, külön, e célra fölingerelt harctéri tudósítónktól, kinek degenerált ízléssel átérzett színes kopf-cikkeit olvasóinknak volt szerencséjük elégszer élvezhetni, aki most elhatározta hogy differenciált írói stílusát a harctér izgalmaiban megmártva mutatja be lapunk nagy nyilvánosságának.)
Lila-Börgöz, nov. 21. Az indóházban bolgár katonákat raknak föl egy tehervonatra. Az ég lilásan opálzik a fejünk felett — valami megmagyarázhatatlan vegyüléke a kék-sárgának és vöröses-feketének. Ilyen most az ég, itt Lüle-Burgasz fölött, a harctér fölött, ahol ma a világtörténelem egyik legnagyobb ütközete viharzott le két szemünk előtt — a legborzalmasabb ütközet, amit az alábbiakban fogok leírni és elbeszélni olvasóinknak. Sietni kell a leírással, lázasan, vadul sietni, sietni, mint a megdühödött valküröknek Wagner nagyszerű operájában. Lelkendezve kapkodok szavak után, melyekkel e két nap torlódó izgalmait elbeszéljem… A papír lassú és nehézkes pályáján lihegve próbál furakodni tollam előre, mint a jéghegyek közé jutott tengeralatti torpedó…
Itt minden perc, minden pillanat drága — itt elkövetkezett a Tett és a Valóság és nem lehet szavakkal játszani többé és méricskélő jelzőcskéket keresni, mikor a Csatát, a Csatát leírom — itt meg kell szűnjön a hiú stilizálás és egyéniségesdi, az összecsapó tömegek rettentő szuggeszciójában − itt rá kell térni a tárgyra, minden további nélkül, kemény, gyors szavakban elmondani, hogy mi történt — és nem keresni a legjobb, legválasztékosabb kifejezések elfinoimilt útvesztőjében bolyongó impresszionizmus felcsapó meg- remegtetésének halkveretű lehetőségeit…
Itt, a szemünk előtt, a saját, két, külön, privát, kiküldött két. szemünk előtt, mely otthon a pesti kávéházak füstös levegőjét szívta be… itt a szemünk előtt a bolgár középhad, mely tegnap déltájban lezúdult a völgyre és szembetámadta a török hadtestet.
Kemény, bolgár katonák. Igazi katonák… olyan, hogyis mondjuk csak, olyan katonás katonák. Első percben megérti az ember, hogy ez megint valami egészen más, mint amit eddig ismertünk. Velünk szemben, egy dombon, fehér, kihajtós bugyogóban, magas, széles katona — valami magasrangú katona lehet, olyan magas ember. A Palermó-kávéházban lát néha ilyent az ember, Jób Dánielhez hasonlít. Nyugodtan néz előre. Néz. Egyenesen, kinyújtott tagokkal, mereven. Néz. Néz előre, a távolba. A török, hadtest felé. Vájjon mire gondol1?… Talán egy hűs reggelre gondol, a kis bolgár faluban, mikor misére szóltak a harangok… Öreg bolgár asszonyok járkálnak a bolgár faluban… talán az anyja is köztük van… az is egy öreg bolgár asszony, aki a bolgár fiára gondol a kis bolgár faluban… bolgár asszony, bolgár faluban … milyen csodálatos, milyen csodálatos mindez… hogy a bolgár faluban bolgár öreg asszonyok járnak…
Ez a magas ember Sasoff, a bolgár hadak vezére. Ő tőle függ most minden. A sebesülteket hosszú sorban viszik be a kórházakba, beszéltünk az egyikkel, az egyik sebesülttel. Katonás arcú, napbarnított földmíves. Az egyik könyökébe ment a srapnellgolyó. Fáradtan, megtörtén néz ránk, beteg. Az ápoló engedélyével néhány kérdést intézek hozzá. Megkérdezem, fáj-e a karjai Azt mondja, fáj. Tudniillik egy srapnell ment a könyökébe, attól fáj nekije a karja. Gyorsan, mielőtt elviszik, még néhány kérdést intézek hozzá. Hogy ment be a srapnell, gyorsan ment bel Azt mondja, nagyon gyorsan, észre se vette, egyszerre bent volt. És mikor ment be a srapnell, mikor szembekerült a törökökkel és harcolt velük, akkor ment be a srapnell a könyökébe? — kérdezem még tőle gyorsan, mert itt mindenki lázasan siet és tolakszik és csak néhány gyors, jellemző kérdésre van időm. Nem, aszongya a sebesült, hanem akkor ment be, mikor otthon ültem az anyjukkal a pitvarban és vakargattam a Pista fiam fejét, tavaly nyáron, maga marha újságíró. Borzasztó! Ennek már láza van, félrebeszél a szerencsétlen… Aligha éri meg a reggelt. Elviszik előlem, újabb és újabb sebesültek… egyre gyorsabban, mint a megáradt folyó, mert tegnap folyt le a példátlan és páratlan ütközet, amihez megint nem eresztették be az újságírókat, nekem egy borügynök beszélte Piliscsabán, hogy milyen egy ilyen ütközet, az ő sógora hatvanhétben látott egyet, Krímben, az is ilyen borzasztó volt… És mindeme szörnyűségek fölött ott ragyog a vakító balkáni ég… egykedvű, csipkésszélű felhőkkel… és az ég lilásan opálzik., és valami sötétes-sárga színe van… vagy inkább feketés- bordó .. de nem, inkább pirosas-barna, fehér pöttyökkel… vagy mégis inkább okkerszínű, mint a női kalapokon szokott lenni… oh, női kalapok ..