Dávid este hat és hét óra között eltűnt a szobájából, miközben a szülei otthon voltak, a tévében harsogták a híreket, és kint, a sötét Budapesten száraz leveleket sodort a hűvös, novemberi szél.
Csak a szemüvege maradt a nyitott könyv mellett az ágyon, a vékony, szőke kisfiú nem volt sehol.
Az ajtón nem mehetett ki. A szülei biztosan észrevették volna.
Az ablakon át sem szökhetett el: Dávidék egy toronyház ötödik emeletén laktak.
No, de akkor hogyan…? Hova tűnt? Mi történt?
Ez az este is ugyanúgy kezdődött, mint a többi.
Dávid egész délután az ágyára kuporodva olvasott, mint mindig, ha a szülei nem voltak otthon és unta tévét. Aznap ismét a távoli csillagról érkezett kis herceg meséjét olvasta, amit egy francia pilóta írt. A történet úgy kezdődött, hogy Saint-Exupérynek, az író-pilótának elromlott a repülőgépe és le kellett szállnia a sivatagban.
„Ott dőltem álomra az első este a homokon, ezermérföldnyire minden
lakott helytől… Elképzelhető hát, mennyire meglepődtem, amikor
hajnalban egy fura kis hang ébresztett föl. Azt mondta: – Légy szíves, rajzolj nekem egy bárányt!”
Ha egy történet megtetszett Dávidnak, elolvasta újra meg újra. Régen a meséket tízszer is. A brémai muzsikusokat tizenötször. A kis herceg-et még csak háromszor.
Éppen ott tartott, hogy a kis herceg a kígyóval beszélget, mert vissza akar menni a bolygójára, amikor odakint nyílt az ajtó. Dávid ugrott, szaladt, a szülei érkeztek, egész délután erre várt.
Édesanyja tömött szatyorral, édesapja teli táskával fáradtan támolygott be az ajtón.
– Jaj, a fejem! – siránkozott az egyik. – Jaj, a lábam! – nyöszörgött a másik.
– Jaj, de nehéz napom volt! – mondták egyszerre, és dőlt belőlük a panasz. Mert buta a főnök, nagy a forgalom, piszkos a levegő, drága az élet, kevés a pénz, és semmire sincs idő.
– Megint A kis herceg-et olvasom! – kiáltotta Dávid. – Most már negyedszer!… –, s kezdte volna mesélni, hol tart, amikor megszólalt a telefon.
– Jaj, szervusz Olgám, de jó, hogy hívsz, képzeld…! – hadarta Dávid mamája, és a barátnőjének is elmondta, hogy buta a főnök, nagy a forgalom, piszkos a levegő, drága az élet satöbbi, satöbbi.
– Már a kígyónál tartok… – fordult Dávid az édesapjához –, de az apja csak bólintott, lerogyott a fotelbe, és bekapcsolta a tévét.
– Jó, jó, majd elmondod, de hadd nézzem meg előbb a híradót, mert nem tudok semmit a világról. – És már nézte is, hogy mi érdekes történik Berlinben, Londonban meg Tanganyikában, messze, messze, ahol a madár se jár.
Dávid kicsit állt, kicsit várt, aztán visszament a szobájába, hogy újra elolvashassa, hogyan segít a kígyó a kis hercegnek visszatérni a bolygójára, ahol nincs más, csak egy védtelen virág meg egy bárány.
– Dávid! Vacsora! – nyitott be egy óra múlva az ajtón a mamája, de a gyerekszoba üres volt. – Dávid! – mondta ismét és még hangosabban. – Most ne bújócskázzunk, jó? – És a mama dühösen bekukkantott a szekrénybe, az ajtó mögé, de még az ágy alá is, ahol egy gyerek elférhet: – Ezt a buta kölykét!… Épp most van kedve játszani, vacsoraidőben?… De nem találta a fiát sehol.
Nem értette.
Szólt a férjének, és ketten újra átkutatták a gyerekszobát, egyre értetlenebbül és egyre rémültebben.
Dávid azonban nem volt sehol. A két felnőtt csak állt, néztek körbe-körbe, s dadogtak, mint két megijedt gyerek.
– Nem tűnhetett el… Ajtó, ablak zárva… Dávid! Dávid… Gyere már! Ne butáskodj!… Akarod, hogy megbeszéljük a kis herceget?…
De válasz nem volt. Csend volt.
Az anya remegő kézzel felemelte az ágyról a gyerek szemüvegét, rápillantott a könyvre és a lélegzete elakadt.
A könyv ott volt kinyitva, ahol a rajzon palásttal és karddal a kis herceg áll. Csakhogy a rajzon nem egy kis herceg volt, hanem kettő. Két egyforma palásttal és két egyforma karddal. És az egyik kis herceg kicsit hasonlított… Igen, hasonlított! Nagyon hasonlított Dávidra.
Az anya némán intett, az apa a rajzra nézett, és elsápadt. Hogyan…?! Hogyan került a gyerek a könyvbe? Hiszen… Hiszen ilyen nem lehet! Ilyen nincs!
Vagy mégis?…
Azonnal felhívták a pszichológust. Mit lehet csinálni? A pszichológus nem tudta. Azonnal felhívták a rendőrséget. Mit lehet csinálni? A rendőrség nem tudta. Azonnal felhívták a szigorú nagymamát. Mit lehet csinálni? A nagymama tudta.
– Hát nem értitek? – kérdezte. – Hát ezt se értitek? Dávidka beleolvasta magát a könyvbe. Olvasta, olvasta, újra meg újra addig-addig, amíg a történetbe bele nem került. Vissza akarjátok kapni a fiatokat a könyvből? Ki kell olvasni belőle. Addig olvassátok, hangosan mondjátok, amíg vissza nem jön, meg nem találjátok.
– És ha nem jön vissza? – zokogott Dávid anyja. – Ha végleg a könyvben marad?!
– Az a ti hibátok – mondta a szigorú nagymama és letette a kagylót.
Azon az éjszakán az anya és az apa egymást váltva négy-ötoldalanként hangosan olvasták fel A kis herceg-et. És olvasták egyszer, olvasták kétszer, háromszor, négyszer. És az álmosságtól lecsuklott a fejük, lecsúszott a könyvről a kezük, de csak olvastak, olvastak, míg halvány fénnyel fel nem bukkant a házak között a reggel.
– „Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.” – olvasta éppen az apa, mikor az asszony hirtelen megragadta a kezét. A férfi felpillantott. Dávid az ágyán feküdt. Nem volt rajta palást, nem volt a kezében kard, csak hevert ruhástól a takarón, és aludt mélyen, mint máskor is, ha elszundított hirtelen.
Akkor a szülei némán és óvatosan levetkőztették, gondosan betakargatták, mindketten megcsókolták, és az ágya mellé ülve némán őrizték, vigyáztak rá az ébredésig.
Meg még évekig, életük végéig.
(A mese Nógrádi Gábor: Galambnagymama c. kötetében található.)
David, wo bist du?
David verschwand am Abend zwischen sechs und sieben Uhr aus seinem Zimmer, während seine Eltern zu Hause waren, im Fernsehen die Nachrichten rauschten und draußen, im dunklen Budapest, der kühle Novemberwind Blätter vor sich hertrieb.
Nur seine Brille lag neben dem offenen Buch auf dem Bett, der dünne, blonde Junge war nirgends.
Durch die Tür konnte er nicht hinaus. Das hätten die Eltern sicher bemerkt.
Durchs Fenster konnte er auch nicht fliehen: sie wohnten im fünften Stock eines Hochhauses.
Aber wie dann…? Wohin entschwand er? Was ist geschehen?
Auch dieser Abend begann wie die anderen.
David kauerte den ganzen Nachmittag lesend auf dem Bett, wie immer, wenn die Eltern nicht zu Hause waren und das Fernsehen ihn langweilte. An jenem Tag las er wieder das Märchen vom kleinen Prinzen, der von einem weit entfernten Stern kam, eine Geschichte, die ein französischer Pilot schrieb. Die Geschichte begann damit, dass das Flugzeug Saint-Exupérys, des Schriftsteller-Piloten, kaputtging und er in der Wüste landen musste.
„Am ersten Abend bin ich also im Sande eingeschlafen, tausend Meilen von jeder bewohnten Gegend entfernt… Ihr könnt euch daher meine Überraschung vorstellen, als bei Tagesanbruch eine seltsame kleine Stimme mich weckte:
‚Bitte… zeichne mir ein Schaf!’“
Wenn David eine Geschichte gefiel, lass er sie immer wieder aufs Neue. Früher die Märchen sogar an die zehn Mal. Die Bremer Stadtmusikanten fünfzehn Mal. Den kleinen Prinzen erst dreimal. Schlange redet, weil er auf seinen Planeten zurück will, als draußen die Tür ging. Davon sprang auf und rannte, seine Eltern waren gekommen, darauf hat er den ganzen Nachmittag gewartet.
Müde wankten sie zur Tür herein: Mutter mit dem vollen Einkaufsbeutel, Vater mit der vollen Aktentasche.
„Auweh, mein Kopf“, jammerte der eine, „Auweh, meine Beine“, winselte die andere.
„Was war das für ein schwerer Tag!“, sagten sie gleichzeitig und Klage ergoss sich aus ihren Mündern. Der Chef sei dumm, der Verkehr groß, die Luft schmutzig, das Leben teuer, das Geld wenig und man habe nie Zeit.
„Ich lese wieder den kleinen Prinzen!“, rief David, „Jetzt zum vierten Mal!…“ und er setzte zum Erzählen an, an welcher Stelle er gerade war, als das Telefon klingelte.
„Oh, Servus, Olga, gut dass du anrufst, stell dir vor…!“ und Mamas Redeschwall ergoss sich am Telefon über die Freundin; dass der Chef dumm, der Verkehr groß, die Luft schmutzig, das Leben teuer sei, und so weiter, und so weiter.
„Papa, hör zu!“, wandte sich David an den Vater, „Ich bin schon bei der Schlange!“ Aber der Vater hörte nicht zu, er ließ sich in den Sessel fallen und machte das Fernsehen an.
„Schon gut, schon gut, du sagst es mir nachher, lass mich erst die Nachrichten gucken, ich weiß gar nicht, was in der Welt los ist.“ Und schon schaute er, was es Interessantes in Berlin, London und Tanganika gibt, wo sich Fuchs und Hase gute Nacht sagen, weit, weit weg.
David stand ein wenig herum, wartete ein bisschen und ging dann in sein Zimmer zurück, um wieder zu lesen, wie die Schlange dem kleinen Prinzen hilft, auf seinen Planeten zurückzukehren, wo es nichts anderes gibt als eine schutzlose Blume und ein Schaf.
„David! Abendbrot!“, rief die Mutter und betrat das Kinderzimmer, das aber leer war.
„David!“ rief sie wieder, noch lauter. „Bitte, jetzt nicht Versteck spielen, ja?“ Und Mama schaute wütend im Schrank, hinter der Tür und unter dem Bett nach. Erst da bekam sie einen Schreck. Erst da rief sie ihren Mann und sie durchsuchten entsetzt das Kinderzimmer. Aber David war nirgends. Da standen die beiden Erwachsenen nur herum, ratlos schauten sie um sich und stotterten wie erschrockene Kinder.
„Er kann doch nicht einfach verschwinden…Tür und Fenster sind zu…David! David! Komm doch endlich! Mach keinen Quatsch! Das Abendessen ist fertig… Wir besprechen auch den kleinen Prinzen…
Es war still. Mutter hob mit zitternder Hand die Brille des Kindes vom Bett und blickte aufs Buch.
Ihr stockte der Atem.
Das Buch war an der Stelle geöffnet, wo der kleine Prinz auf der Zeichnung mit Umhang und Säbel stand.
Nur dass auf dem Bild nicht ein kleiner Prinz zu sehen war, sondern zwei. Mit gleichem Umhang und Säbel. Und der eine kleine Prinz ähnelte sehr…ja, er ähnelte David.
Mutter winkte stumm, Vater schaute auf die Zeichnung und erblasste. Wie kann das Kind ins Buch gekommen sein? Das gibt es doch gar nicht! Oder doch;
Sofort riefen sie den Psychologen an. Was man tun könne? Der Psychologe wusste es nicht. Sofort riefen sie die Polizei an. Was man tun könne? Die Polizei wusste es nicht. Sofort riefen sie die strenge Oma an. Was man tun könne? Die Oma wusste es. Sie wusste alles. Sie konnte mit Kräutertee heilen, durch Streicheln trösten, durch Worte für Disziplin sorgen.
„David hat sich ins Buch hineingelesen“, sagte Oma. „Man muss ihn herauslesen. Lest laut, bis er wiederkommt, bis ihr ihn findet“
„Und wenn er nicht wiederkommt?“ schluchzte Davids Mutter. „Wenn er endgültig im Buch bleibt?!“
„Das ist euere Schuld“, sagte die strenge Großmutter und legte auf.
In jener Nacht lasen Mutter und Vater, nach vier-fünf Seite abwechselnd, laut den Kleinen Prinzen. Sie lasen ihn einmal, sie lasen ihn zweimal, dreimal, viermal. Vor Erschöpfung fiel sie fast kopfüber, Müdigkeit konnten sie die Hände kam heben, aber sie lasen, lasen, lasen, bis zwischen den Häusern fahl der Morgen heraufdämmerte.
Da ergriff Mutter Vaters Hand und er hielt im Lesen inne: David lag auf dem Bett. Er hatte keinen Umhang an, in der Hand keinen Säbel, er lag nur und schlief tief in seinem Traumschiff, angezogen, wie sonst manchmal, wenn er plötzlich eingedöst war.
Behutsam zogen sie ihn aus, deckten ihn sorgfältig zu, gaben ihm beide ein Busserl setzen sich ans Bett und wachten über ihn, bis er erwachte.
Und dann noch jahrelang, bis ans Ende ihres Lebens.