Nógrádi Gábor novellája
Anyám intett, hogy odamehetek az ágyához.
Az ajtónál álltunk anyám barátnőjével, Rézműves Ági nénivel, és vártuk anyám intését, hogy az ágyhoz mehetek.
Hét éves voltam 1954-ben.
Ez februárban történt. Vagy márciusban? Nem, inkább februárban.
Anyám a terv szerint másnap reggel repülőgéppel indult a fővárosba, mert az orvos, apám barátja, akivel együtt voltak munkaszolgálatosok Ukrajnában, és nem haltak meg, azt mondta, van remény.
Másnap reggel repülő vitte anyámat, mert akkor még volt személyszállító repülőjárat a szabolcsi megyeszékhely és a főváros között.
Anyám tehát intett, hogy odamehetek az ágyához. Mert ha nem intett, akkor nem mehettem oda. Akkor csak álltam és vártam. Vártam Ági néni előtt, aki a vállamon tartotta a kezét.
Hét éves voltam, első osztályos tanuló. Jó tanuló és jó gyerek voltam, mert erre neveltek. Ma már tudom, rossz tanuló és rossz gyerek lettem volna, ha engedik. Sajnos nem engedték.
Anyám arcát nem láttam, amíg nem intett. De lehet, hogy láttam.
Az ember ritkán emlékszik a múltbeli jelenetek részleteire. De ha netán emlékszik, akkor sem tudhatja pontosan, valójában mi történt. Mindezt persze már csak felnőttként állapítja meg az egykori gyerek, aki várta, hogy az anyja intsen.
Este volt. Nem aludtam otthon, mert csak egy szobánk volt, és abban a szüleim aludtak. Bár azon az éjszakán valószínűleg nem aludtak. Ezt sosem kérdeztem meg az apámtól. Most már nem is kérdezhetem.
Anyámnak rettenetes fájdalmai lehettek az áttétek miatt. Mikor ősszel leoperálták a mellét, már akkor is voltak áttétek a hónaljában. Nem tudtam, mi az az áttét, csak néhány évvel később olvastam az orvos levelét, amit apámnak írt.
„Kedves Barátom! A műtét sikerült, de sajnos Kati hónaljában áttéteket találtunk stb.”
Az áttétek kis daganatok láncolata, amelyek tovább terjednek, és végül betöltik az egész testet. Ez nagy fájdalommal jár, ha olyan idegvégződéseket érint, amelyek közvetíthetik a fájdalmat. De ezt csak gondolom. Nem ez a szakterületem. A daganatok okozta fájdalmat azonban nem gondolom, hanem tudom, mert azért nem mehettem oda az anyámhoz, amikor azon a februári estén az ágyban feküdt.
Amikor fájt neki, akkor nem mehettem oda. Amikor csökkent a fájdalma, akkor intett, hogy mehetek. Aztán megint szólt, hogy menjek vissza az ajtóhoz, Ági nénihez. 
Abban a korban nem volt megfelelő fájdalomcsillapító vagy morfium. Legalábbis anyám számára nem volt. Keresztanyám sok évvel később azt mondta, anyámnak eltörték a gerincét április negyedikén, a halála napján, hogy ne szenvedjen. Lehet. Keresztanyám meghalt. Apám meghalt. Sosem tudom meg az igazságot.
Az élet néha sokkal kegyetlenebb, mint a halál. A halál már jönne és megszüntetné a fájdalmat, mint egy jóságos tündér, de az élet nem engedi. Az élet ragaszkodik ahhoz, hogy az ember még szenvedjen néhány napot, hetet, hónapot vagy évet. Érdekes, hogy ennek ellenére az emberiség a halált szörnyűnek tartja, az életet pedig csodálatosnak. Pedig, aki sokat megélt, vagy elgondolkodik, az tudja, hogy a halál semmi olyasmit nem tud tenni, aminél az élet, az ember nem tehet sokkal rosszabbat.
Amikor odamentem az ágyhoz, anyám rám mosolygott. Persze lehet, hogy nem mosolygott, csak rám nyitotta a szemét, ami eddig talán csukva volt.
Nagyon szép fekete szeme volt. Nagyon szép asszony volt az anyám. A legtöbb gyerek számára az anyja a világon a legszebb. Én is ilyen gyerek voltam.
Fogalmam sincs, valójában milyen volt anyám arca, amikor odahívott magához. Nem emlékszem. Valószínű komoly volt. Nem mosolygott. Nem tudott hazudni.
Arra pontosan emlékszem, hogy a szokásos szülői kérdéseket tette fel. „Mi volt az iskolában? Szereted Erzsike nénit? Mit olvasol most? Gyakorlod a helyesírást? Milyen jegyeket kaptál? Hogy megy a számtan?”
Az emberek a legritkább esetben kérdezik azt, amit akarnak. A legtöbbször persze azért nem kérdezik, mert nem is tudják, mit akarnak. Vagy nem tudják, hogyan kellene megkérdezni, amit tudni akarnak.
Anyám okos asszony volt, ismerte az egyetlen lehetséges kérdést, amit fel kellett volna tennie abban a helyzetben: „mi lesz veled, ha meghalok?” De ezt nem kérdezhette, mert okos asszony volt. Ezért kérdezett az iskoláról.
Végül is… ma sem tudhatom pontosan, hogy halk, zavart és rövid válaszaim után azért küldött vissza az ajtóhoz, mert elővették a fájdalmai, vagy kifogyott a kérdésekből. Vagy mindkettő miatt? A szeretet, bármilyen erős, elgyengül a halállal folytatott… a halálért folytatott küzdelemben.
Egy idő után elmentem Rézműves Ági nénivel hozzájuk, ahol aludtam. Nem emlékszem, hogy anyámmal elköszöntünk volna egymástól, de bizonyára elköszöntünk.
Már csak a szokások miatt is.
Az emlékezet nem őrizte meg, de feltételezhető, hogy Ági néniéknél lefekvés előtt ismét elolvastam a Tizenkét hónap című orosz mesét, amit annak idején folyton olvastam, mert nem volt más könyvem.
Ebben a mesében egy árva kislányt a gonosz mostohája és a mostohatestvérei télen elküldenek eperért. Meg ibolyáért is, ha jól emlékszem. A kislány megfagyna a téli erdőn, ha nem találkozna a tizenkét hónappal, akik tetszés szerint tavaszt, nyarat vagy őszt varázsolhatnak rövid időre a fák közé, és így lehetővé teszik a kérések teljesítését.
Természetesen a gonosz mostohatestvérek is elmennek az erdőbe, hogy részük legyen a csodában, de pimaszságuk feldühíti a tizenkét hónapot, és elnyerik méltó büntetésüket.
A motívum a gonoszokról, akik elnyerik a büntetésüket, a világ minden népének a meséiben megtalálható, mert az emberiség egy és oszthatatlan, csak ezt az emberek többsége nem tudja.
Azóta nem találkoztam ezzel a mesekönyvvel. A tizenkét hónappal sem találkoztam. Nem kérhettem meg őket, hogy varázsolják vissza azt a régi tavaszt, amikor még éltek szeretteim.