A címben található élveboncolás kifejezés (pláne, ha kettéválasztjuk a szót) részben azt jelenti, hogy még élek, tehát a saját versemet elemzem, hogy ne várjuk meg a halálom utáni véleményeket, ha netán lesznek. A kifejezés másik értelme a szokásos: őszinte és kegyelmet nem ismerő vizsgálati módszerrel vesézzük ki a műalkotást.
A vers az Alagsori zsoltárok című 1979-es Magvető, és a 2008-as Presskontakt kiadású gyűjteményes kötet hasonló című ciklusában jelent meg.
Íme a szöveg:
RÉG ELLENEDRE ÉLEK, ÚR,
vedd észre, s töltsd be végem!
Megmosolyogni szótlanul
vicsorgásaim szégyen.
Nékem ellen kell, nem a Szem
kőegek homlokában,
hisz megtéveszt, hogy gyermekem,
s az asszony tépi májam.
És megtéveszt… De nem! Tudom!
Te dúlsz minden dologban,
te unsz csókot, ha megunom
szerelmem asszonyomban.
Te bomlasz, hogyha késeket
dobálok az apámra…
Segíts! Te nem! Amíg lehet!
De mégsem! Kész az ábra.
Én ellenedre – nincs tovább,
műved betöltöm – engedj!
Meghalsz – bőgjetek ostobák!
Bár pusztuljak el Benned!
A legfontosabb kijelenteni, hogy sem ez a zsoltár, sem a többi nem az örökkévaló Istennek nevezett Úrhoz szól, nem őt szólítja meg, ahogy a Biblia vagy Ady zsoltárjaiban történik, miután az elemzett vers írása idején már mintegy tíz éve meggyőződéses ateista voltam, aki elismeri, hogy másoknak létezhet a mennyei atya, mert szükségük van rá, de neki, vagyis nekem nem.
Kérdés azonban rögtön, hogy ha nem az Urat szólítja meg a zsoltár már az első sorában, akkor kit?
RÉG ELLENEDRE ÉLEK, ÚR,
vedd észre, s töltsd be végem!
A magyarázat a második két sorban visz közelebb a megfejtéshez.
Megmosolyogni szótlanul
vicsorgásaim szégyen.
A mitikus Isten, már amennyit én tudok róla, nem közömbös a hívei iránt, sőt, büntet és jutalmaz, megért vagy elutasít.
A vers írása idején, a hatvanas-hetvenes években az úgynevezett létező, lassan puhuló szocializmus – az Úr – nagy trükkje az volt, hogy eltűrte az apróbb csipkedéseket, bírálatokat, morgásokat, ha azok nem érintették a rendszer alapjait, az egypártrendszert, a diktatórikus erőszakot, az ideológiát és a tegnapi bűnök nyílt felmutatását. A trükk lényege, mint minden hasonló autokratikus rendszerben, hogy a „vicsorgások” nem tudnak eljutni azokhoz sem, akik ezeket a véleményeket várják, vallják és közösséggé, ellenállássá szerveződnének, ha az igazság a tudomásukra jutna. Ilyen struktúrában a kimondott bírálat elpukkan a levegőben, vagy ahogy Nagy László írja a Menyegzőben: IME, TESTETÖLTHET AZ IGE, HA TUD. Ha tud.
A zsoltárban (zsoltárjaimban) emlegetett Úr tehát mindig a rendszer volt, egészen pontosan a létező szocialista rendszert uraló, azt irányító uralkodó csoport.
A következő sorok még pontosabb megfogalmazását adják a puha diktatúra bénító technikájának.
Nékem ellen kell, nem a Szem
kőegek homlokában
Közismert, hogy a „mindent látó szem”, amely a legtöbb vallási szimbólumrendszer része, Isten mindenható jelenlétét jelképezi. Ezt a figyelő, mondhatni „nagy testvér” tekintetet érzékeltem, s gondolom érezte más is a Kádár rezsimben. A kőegek, mint a változtathatatlannak érzékelt rendszer egésze szerepel a versben.
A „homlokában” kifejezést pedig az Odisszea egyszemű óriását, Polüphémoszt, a küklopszot idézve írtam. S hogy miért halmozta a gimnáziumi, egyetemi oktatásból kirekesztett ifjú költő az asszociációkat, az már a lélektanra tartozik, ilyen mélyre az élveboncolás során sem ásunk.
Bár a következő két sor éppenhogy a pszichikum területe.
Nékem ellen kell, nem a Szem
kőegek homlokában,
hisz megtéveszt, hogy gyermekem,
s az asszony tépi májam.
A családi tűzfészekről Tarr Béla és százan mások, filmrendezők, írók többet, s jobbat írtak, mint ez a két sor. Azt is megmutatták, megírták, hogy sokszor, vagy szinte mindig nem azokat bántjuk, akik bennünket bántanak, minket kínoznak, azaz a rajtunk uralkodókat a kisfőnöktől a miniszterelnökig, hanem a családtagjainkat. Régi dal. A máj tépése ismét az elnyomott kis értelmiségi, aki voltam, dicsekvése, hogy ő ismeri a Prométheusz mítoszt. No, de talán ez is megbocsátható.
A következő versszak a diktatúra totalitásáról, a zsarnokságról szól, amit Illyés fogalmazott meg örök érvényűen abban a bizonyos kétszázegynehány soros egy mondatában.
És megtéveszt… De nem! Tudom!
Te dúlsz minden dologban,
te unsz csókot, ha megunom
szerelmem asszonyomban.
Te bomlasz, hogyha késeket
dobálok az apámra…
A totalitás működését nemigen kell magyarázni. Az apámmal való kapcsolat pedig sok versemben, szonettemben megjelenik, most nem taglalnám.
A következő sorok arról az ellentmondásos viszonyról próbálnak szólni, amely igen sok értelmiségit a rendszerhez kötött, láncolt? sőt, alkalmasint a támogatójává tett.
A szocializmus szociális, az elesettebbeket is ellátó, gondoskodó viselkedésében sokan hittünk, ennek fontosságát sokan hangoztattuk (és hangoztatjuk!), miközben a – gyakran brutális – erőszakot, és persze az emberi képességek kibontakozásának, a vállalkozásoknak a visszafogását elleneztük. Egyszerűem szólva: ha a nyomtató lónak bekötik a száját, azaz nincs mit elosztani, akkor nincs pénz szociális hálóra. Ezért volt mélyütés a gazdasági mechanizmus törlése, és a visszatántorodás a KGST állóvizébe.
Az utolsó négy sor már a bukásra ítélt rendszer elutasítását és a szociális eszme elfogadását, támogatását fogalmazza meg ifjúi nagyotmondással, de annak bevallásával együtt, hogy nemigen érem meg azt a bizonyos Kánaánt. Amikor már majdnem elérhetném, újra és újra messzebbre úszik.
Én ellenedre – nincs tovább,
műved betöltöm – engedj!
Meghalsz – bőgjetek ostobák!
Bár pusztuljak el Benned!
(Őszintén megjegyzem, fogalmam sincs, hogy ez a vers valójában milyen értéket képvisel a magyar irodalomban, mint vers. Ha érték egyáltalán. Mindig fontosabb volt kimondani, ami a torkomat szorította, mint a dal, a vers. Ebből a tanítói, nevelői szerepből, úgy látszik, én már tudok kimászni.)
Nógrádi Gábor