„Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.”
Gárdonyi Géza: EGRI CSILLAGOK
(részlet – Nógrádi Gergely újramesélésében)
„Mint a sebesen harapódzó tűz a száraz avaron, úgy ismétlődött a szó szerte a várban:
– Elmentek! Elmentek!
Valamivel később egy török asszonyt kísértek a várba az őrök.
Öszvéren ült, előtte a nyeregben egy kis magyar gyerek kuporgott.
Az asszony nem tudott magyarul. Dobó nevét kiáltozta.
A kapitány lesántikált az udvarra.
Az asszony leborult a lábához.
– Szelim! Szelim! – könyörgött Dobónak.
A magyar gyermek barna arcú, okos szemű fiú volt. A kezében fából faragott lovacskát tartott.
Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
– Hogy hívnak, fiam?
– Jancsinak.
– Hát a másik neved?
– Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a bástya felé.
– Gergely!
De Gergely akkor már lélekszakadva rohant a bástyáról.
– Jancsikám! Jancsikám! – kiáltotta könnyes szemmel.
És magához szorította a gyermeket.
– Gyere anyádhoz!
Ám a török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát.
– Szelim! – kiáltotta kikarikásodott szemmel. – Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen fogva hozta a kis török gyermeket.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
– Szelim!
A másik azt kiáltotta:
– Jancsikám!
És térdre esve ölelték, csókolták a gyermeküket.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, és kezet nyújtottak egymásnak.”
