MIKOR KEZDŐDIK?
A történelem legfontosabb kérdése: hol kezdődik? Mikor kezdődik? Hogyan kezdődik? Mivel kezdődik?
Mármint egy történelmi tragédia. Mondjuk az első világháború. Trianon. A második világháború. A vészkorszak.
Mikor kezdődtek? Pontosabban, mi volt az első jelzés, lépés, momentum? Az a halk gong, sípszó vagy éppen sikoly, ami elindította a vérfolyamhoz vezető siklópályát, vajon mi volt? Mi volt, amit már észre lehetett volna venni, meg lehetett volna hallani?
Vagy ilyen nincs? A tragédia olyan, mint a dudva: nő a természet törvényei szerint? Nincs mit tenni ellene?
(Krisztina évek óta, tavasszal, nyáron, ősszel járja a kertet és kihúz minden parlagfüvet még fűnyírás előtt. Nincs is a kertünkben egy szál parlagfű sem.)
Ne beszéljünk virágnyelven, ami a félelem szótárából való!
Nézzünk egy konkrét példát!
Mikor kezdődött a Holokauszt? Hol? Hogyan? Mivel?
Az általános antiszemitizmussal? Ugyan már! Az, kérem, évezredek óta hagyomány a glóbuszon és a Duna mentén. Mindig elő lehet kapni, ha az országvezetésnek bűnbakra van szüksége, mert el akarja terelni a figyelmet valamiről.
A zsidó származású személy igen alkalmatos bűnbak már kétezer éve. Nem részletezem miért, mert mindenkinek a könyökén jön ki. S akinek nem, az úgysem fogadná el a magyarázatot.
Nos, akkor jöjjön megint a kérdés: mikor kezdődött a Holokauszt?
Meg lehet határozni?
Igen. Akkor kezdődött, amikor a mélyben pusztító fertőzést állami szintre emelték egy törvénnyel. A Holokauszt a numerus clausussal kezdődött.
És ezzel meg is válaszoltuk a kérdést. A történelmi tragédiák mindig akkor kezdődnek, amikor egy ország vezetése, egy kormány állami szintre emeli a nemzeti szellem mélyén forrongó ellenséges indulatokat, tévképzeteket, előítéleteket.
Soha nem a népnek nevezett embertömeg a hibás.
Azoknak az embereknek a lelkében, amelyeket együtt nemzetnek nevezünk nem csak ellenséges, netán gyilkos és öngyilkos indulatok, önzések, traumák zubognak. Ott rejtőzik bennük (bennünk!) a szolidaritás, a megértés, a segítés, sőt, még a szeretet érzése, kötelezettsége is. Egy kormány azt is „törvényerőre emelheti”, ahogy anno magyarhonban 1848-ban, 1956-ban meg is tette rövid időre.
Oka van, ha nem erre épít, hanem a gyűlöletre.
Nos, rendben van. Eddig, mondjuk, világos a képlet.
De mit tehetünk, ha meghalljuk azt a bizonyos indító gongot vagy sikolyt, ami a tragédiához vezető út első jelzése?
Bármit. Minden megengedett.
Lehet, hogy ez kicsit keményen hangzik, de gondoljunk arra, hogy az első világháborúval, Trianonnal, a második világháborúval és a Holokauszttal Magyarország évtizedekre tönkretette magát gazdaságilag, lelkileg, történelmileg.
Sokan felszisszennek.
„Tönkretette magát? Talán inkább tönkretették?”
Mondhatjuk így is. A vezetői tönkretették.
Pszichológusok nálam jobban meg tudnák indokolni, hogy miért zokogunk öntudatlanul a lelkünk mélyén még ma is a kutya Szerbia ellen boldog mosollyal halálba masírozó magyar bakáért. Érte, meg az utána következő száz és százezernyi félrevezetett honfitársunkért, akik egy hamis álomért vagy reményért, az idióta államvezetők miatt rothadtak csontvázzá idegen földeken vagy váltak füstté.
És újra a kérdés: mit tehetünk?
Figyelhetünk. Figyelhetünk a jelre. Amikor az államvezetés először foglal rendeletbe, törvénybe bármilyen kirekesztést egy kisebbség, egy vallási közösség, egy társadalmi csoport, egy idegen embertömeg ellen, akkor nagy valószínűséggel tudható, hogy elkezdődött.
Ahogy Rodolfo mondta: „Figyeljék a kezemet, mert csalok!”
Figyeljük az államhatalom kezét!
Nem az nagyobb baj, ami tegnap megtörtént.
Az a nagyobb baj, hogy ugyanaz holnap is megtörténhet.
