Negyven éve nem hagy nyugodni a kérdés, hogy Raoul Wallenberget miért fogták el az oroszok, miért hurcolták el, és miért hagyták meghalni a börtönben. Azért éppenséggel negyven éve, mert egy gyerekeknek készítendő Wallenberg-képregény miatt akkor a témáról minden könyvet, cikket elolvastam, amit találtam.
Úgy vélem, eljutottam a megfelelő magyarázathoz.
Persze lehet, hogy tévedek. Ha így van, akkor a következő negyven évben majd igyekszem mindent újragondolni.
Véleményem szerint Raoul Wallenberget az oroszok nem akarták lefogni, és elhurcolni. A már világszerte ismert svéd férfiú elrablása semmi hasznot nem hozott volna a Szovjetuniónak – gondolja a mai éceszgéber −, de szembe fordíthatta volna az oroszokat a szövetségeseikkel, jövendő üzletfeleikkel, meg a zsidósággal. (Nem mintha Sztálint ilyesmi egy percig is érdekelte volna, de a gondolat-konstruáló ilyen kicsiségekre nem ad.)
Úgy gondolom, az oroszok minden bizonnyal leültek Wallenberggel tárgyalni, beszélgetni, mert információkra volt szükségük. De az is lehet, hogy maga a svéd diplomata kereste meg őket. Egy náciellenes diplomatának lehettek olyan információi, amelyeket meg kívánt osztani a felszabadítókkal.
Nos, bármi volt is az előzmény, a lényeg az, hogy Wallenberg nyilván az maradt, aki volt, azaz ugyanúgy viselkedett az oroszokkal szemben, mint a nácikkal. Például, a maga határozott diplomata stílusában felelősségre vonta őket a tapasztalt atrocitások: a véletlenszerűen begyűjtött hadifoglyok, a megalázott civilek és a megerőszakolt nők miatt. Ezt a CSEKA nem tűrhette, és Wallenberget felsőbb utasításra elhurcolták. Bekerült a húsdarálóba, ahonnan Isten fia sem menekülhetett volna meg, mert a rendszer öntörvényű, kafkai, és út csak lefelé vezet, kifelé nem.
Miért viselkedett Wallenberg önsorsrontó módon? Miért nem mérte fel azonnal, hogy a szovjetek nem nácik? A nácik világa tébolyult volt, de működött benne rendszer. A szovjet rendszerben azonban csak a rendetlen és kiszámíthatatlan téboly járta vitustáncát. A nyilasok, a fasiszták svéd diplomatát nem lőttek a Dunába. Sztálin a világhírű írót, Babelt is halálba küldte ártatlanul. Gorkijt pedig, akiről ma nem lehet utcát elnevezni Magyarországon, valószínűleg megmérgeztette.
Miért viselkedhetett Raoul Wallenberg úgy, mint egy végzetes dráma hőse, Hamlet, Otelló, III. Richárd, akik nem kerülhették el a sorsukat? Gondolom, azért, amiért Shakespeare hősei: a jellem tehetetlenségi nyomatéka arra késztette, kényszerítette.
A személyiség igyekszik mindig „önazonos” módon működni, az ember karakterének megfelelően viselkedni, és teszi ezt mindaddig, amíg kemény megtorlások nem kényszerítik változtatásra. Oscar Wilde ugyanolyan arrogáns volt híres perében a bíróval szemben, mint addigi életében. Írói pályáján ez sikert hozott, a bíróságon súlyosabb ítéletet. Ezt később ugyan belátta, de már csak a readingi fegyházban.
Ergo: igyekezz tisztában lenni azzal, hogy kivel állsz szemben. Tanártársaddal vitázhatsz, élettársaddal veszekedhetsz, de egy idegen emberrel, például egy ideges autóssal nem, mert számodra kiszámíthatatlan. Lehet, hogy egy hangosabb szóra kést ránt. Ez az ő kulturális válasza a te magatartásodra, amely máshol, mással szemben, más helyzetben működött.
Kiegészítés:
„Marcus Messner… elesett a koreai háborúban…., mert ökölllel másodszor is rácsapott a dékán asztalára és kibukott belőle… a jó öreg, konok, amerikai „baszdmeg”… Nem tanulta meg azt, amire műveletlen apja mindvégig nagyon meg akarta tanítani: hogy az ember legbanálisabb, legesetlegesebb, sőt legnevetségesebb döntései milyen szörnyen és felfoghatatlanul aránytalan következményekkel járnak.” (Philip Roth: Düh)
Bár én megtanultam volna…!
Persze nem az apámtól. Ő is folyton az asztalt csapkodta dühében. (Nógrádi Gábor: Megelőzni a jövőt /Kossuth Kiadó, 2017)
