EZT AZ ÉLETET NEM ÉLJÜK TÚL
Siklaky István (1927-2005): Unokáink már semmit sem fognak látni
Népszabadság, 1992. szeptember 29. • Nógrádi Gábor
Végpusztulás fenyegeti az emberiséget. Ezt nem valamelyik vallásos szekta tagjai állítják abból a célból, hogy megtérjünk Jehova aklába, s nem is gyermeteg tudományos-fantasztikus filmek sugallják. Kémcsövek, műszerek, számítógépek és könyvek között kutakodó tudósok beszélnek róla, megalapozott tényeket sorolva hosszan és nyugodtan. Néhány évtized múlva már nem lesz mód ebben a civilizációban élni – mondják. – Unokáink vagy dédunokáink lesznek az emberiség utolsó létező egyedei.
Siklaky István közgazdász aki, többek között, Liska Tibor munkatársa volt, majd egy ideig Angyalföld polgármestere, ahonnan a városházára került tanácsadónak, a vészharangot megkongató tudósokkal ért egyet. Napokon belül megjelenő könyve, az Ajánlás a túléléshez, a közeledő katasztrófa okait vázolja, és a kivezető utak irányát próbálja megmutatni az emberiség és Magyarország számára.
– Ha jól értelmeztem könyvének egyik részletét, akkor vissza kellene fognunk a jelenlegi – mennyiségi növekedéssel együtt járó – gazdasági-technikai fejlődést, mert a vesztünkbe rohanunk.
– Igen, erről is szó van a könyvben…
– Ne haragudjon, de ez – barátok között is – őrültségnek hangzik. Egyrészt, mert a fejlődés növeli az életszínvonalat, és erről nagyon kevesen mondanak le önként, másrészt, mert az ember kőpattintó állat, azaz meg akarja csinálni azt, ami a fejében megszületik.
– Ezekkel a megállapításokkal nem vitatkozom. Csak a tényt szeretném közölni: ha nem lassítjuk le a civilizáció gyorsvonatát és nem változtatjuk meg a menetirányt, akkor biztosan szakadékba visz.
Felgyorsult a vonatunk
– Ne haragudjon, de efféle apokaliptikus víziókat már sokan felfestettek az elmúlt évszázadokban…
– Valóban így van, és hogy – látszólag – magam ellen szóljak, Kiss Károly egyik írásából kell idéznem. Egy angol tudós a múlt század elején megjósolta, hogy a század vége felé az Oxford Streeten a második emeleti ablakok pereméig fog érni a lócitrom – már bocsánat! Nyugodtan mondhatná bárki, hogy nekem is csak annyira lesz igazam, mint ama tudósnak. Csakhogy vonatunk azóta hihetetlenül felgyorsult. Egykor évszázadok, majd évtizedek alatt született egy-egy alapvető technikai újítás. Ma évek, hónapok alatt kísérleteznek ki ámulatba ejtő újdonságokat, de a gyorsuló mozgást és az ezzel járó károsodások halmozódását már nem tekinthetjük békés evolúciónak. Sokkal inkább ellenőrizhetetlen következményekkel járó társadalmi, technikai, történelmi robbanásnak.
Érződik az üvegházhatás
– Az egyetemen ezt a tendenciát még tudományos-technikai forradalomnak tanultuk, és vitustáncot jártunk a gyönyörtől, hogy mi ilyen fantasztikusan fejlődő korban élünk. Szóval ez sem volt igaz…
– A fejlődés igaznak mondható, csak a gyönyör volt korai. A gyorsulás miatt ugyanis legalább három olyan tendencia él a mai világban, amelyek, ha nem álljuk útjukat, külön-külön is az emberiség elpusztulásához vezethetnek: a nukleáris háború veszélye, az ökológiai katasztrófa előrehaladása és a demográfiai robbanás, illetve az ezzel szorosan összefüggő úgynevezett Észak-Dél ellentét végletes kiéleződése.
– Bocsásson meg, de erről az „ijesztgetésről” mindig a nagymamám jut eszembe, aki szegény folyton óvott a lányoktól, hogy csak ilyen meg olyan bajom lehet, ha kikezdek velük. Mit mondjak? A nagyi tévedett. Nem ugyanilyen tévedés a fejlődéstől óvni az emberiséget, csak azért, mert vannak veszélyei is?
– A lányoktól való tiltással én sem értek egyet, de – komolyra fordítva a szót – a fenti három veszélyzóna bizonyított tény: némelyik következményét már a bőrünkön érezhetjük. A meleg, száraz nyarak az üvegházhatásból származnak: az éghajlatfordulat tényei. Az ózonpajzs szakadozott, Ausztráliában már megtöbbszöröződtek a bőrrákos megbetegedések. Másik tény a menekültprobléma. Benne vagyunk. És nemcsak a jugoszláv, hanem a kínai, a pakisztáni gazdasági menekültekre is gondolok. A Dél megindult Északra. Észak ellen?… A világ gazdagabbik fele tehetetlen és koncepciótlan. Mi lesz, ha százmillióan jelennek meg a határokon? A hagyományos politika ezt már nem tudja kezelni. De említhetném fenyegető példaként a magyar falvakba szállított zacskós vizet is.
– Miért ne bízhatnánk abban, hogy a felgyorsult tudományos munka – hiszen felgyorsult, ebben megállapodtunk – időben megoldást talál minden problémára, amint az elmúlt századokban?
– Ez lehetséges, de nagyon kicsi az esélye, hogy még a katasztrófa előtt feltalálják a „mentőöveket”. A katasztrófa célegyenesében vagyunk. A tudomány, a technika nagy hendikeppel vesz részt abban a versenyfutásban, amit a habzsoló fogyasztás és az ezt gerjesztő termelés indított. Ez nem Nostradamus jóslata. Ezek tények. Az ásványi energiaforrások kimerülnek, a légkör megváltozik… Másrészt pedig az emberiség szegényebb háromnegyede nem fogja tűrni, hogy éhen haljon az egynegyed miatt.
Talán a buddhizmus?
– Mi a megoldás? Talán ugyanaz, mint a régi viccben: induljunk el egy fehér lepedőben a temető felé?
– Csak tudatos, átgondolt változtatás segíthet. Számba kell venni a túlélés lehetőségeit. Például változtatni kell a konzumerista értékrenden. Korlátozni kell a tobzódó, öngerjesztő, katasztrófával terhes termelést, illetve az ebből fakadó szerzési lázat, és súlyt kell helyezni az élet egyéb értékeire: például a toleranciára, a kooperációra, az emberi kapcsolatok kultúrájára, a természettel való összhang újrafogalmazására és a boldogság, a jó közérzet nem anyagi tényezőire.
– Lemondani a gazdagodásról? Némelyik vallási próféta is ezt javasolta, nem sok sikerrel…
– Ők a lelki békét ígérték az anyagi javakért cserébe. Ma azonban a civilizációnk pusztulásának veszélyéről van szó. A több ezer éves vallások, kultúrák, ideológiák egyébként sok – a változáshoz szükséges – értéket hordoznak: közülük számomra talán a buddhizmus a legvonzóbb.
– És az emberiség számára?…
– Az emberek nagy csoportjai ma is őrzik ezeket az értékeket…
– Főleg azok, akik nem juthatnak hozzá az anyagi javakhoz…
– Tévedés. A jómódú nyugati fiatalok egy része is elutasítja a szerzésnek ezt a fajta hajszáját. Előtérbe kerültek olyan tendenciák, amelyek a katasztrófák megelőzésére szolgálnak. Például a kemizáció háttérbe szorításával teret nyert a biomezőgazdaság, amely nagyobb munkaerőigényével a munkanélküliség problémáján is segít. Néhány országban a kormányok is igyekeznek olyan környezetvédelmi törvényeket hozni, amelyek valóban rákényszerítik az ipart, az automobilizmust a szennyezést csökkentő módszerekre.
– És közben ugyanezek a kormányok vadul fegyverkeznek, és egy millimétert sem engednek át abból a hatalomból, és „az élethez szükséges forrásokból”, amit a világban megszereztek.
– Éppen ezért kell az embereknek felismerni, hogy a túlélésre csak akkor van esély, ha megfelelő, a végveszélyből kivezető utat biztosító vezetőket választanak, és nem olyanokat, akik nem tudnak a katasztrófák kikerülésére alternatívát kínálni.
Ötvenmillió szegény
– Elképzelhető, hogy Magyarországon, ahol egy tízéves nyugati kocsi megszerzése is örömet jelent, az emberek tömegei le fognak mondani a „felemelkedés” lehetőségeiről?
– Nagy többségük már így is kiszorult a szerzésből. Nemhogy kocsit, de a napi létfenntartáshoz szükséges dolgokat sem tudják beszerezni. És mellesleg ezzel így van az Európában élő ötvenmillió szegény is. Most már csak az a kérdés, hogy gondolataik szélsőséges, populista irányba terelődnek, vagy konstruktív megoldások felé. Mellesleg azt is el tudom képzelni, hogy tehetősebb, nagy csoportok tagjai egyenként nem akarnak lemondani a szerzésről, a túlzó fogyasztásról, de mégis olyan pártokra szavaznak, amelyek gazdaságpolitikai, szociális, kulturális programjukkal reményt nyújtanak, hogy nem következnek be a katasztrófák. Ez, bár szemben állhat az egyéni életstratégiával, már csak azért is érthető volna, mert senki sincs biztosítva a lecsúszás ellen.
– Megharagszik, ha megjegyzem, hogy Magyarországon mindig sokan és nagyokat álmodtak?
– Ezt az álmot nem én találtam ki. A könyvemben leírtakhoz a Római Klub és az ENSZ tanulmányait, valamint a nyugati és a magyar alternatív irodalmat használtam forrásként. Természetesen elsősorban a hazai problémákra: a gazdaság, az önkormányzat, az oktatás kérdéseire keresek választ. Válaszaimat el lehet fogadni, vagy el lehet vetni. De az utóbbi esetben valakiknek meg kell találniuk az új alternatívákat, mielőtt késő lesz.
Nógrádi Gábor