(OPUS, 2026. 04.)
Az ember alapvetően lázadó. Lényegünk (vagy az evolúció lényege?) a küzdelem. A lázadó, a lázadás kifejezést természetesen elsősorban nem történelmi-társadalmi értelemben használom, hanem mint az emberi élet hajtóerejét, az ellenállást az embert, az emberi kiteljesedést, a személyes szabadságot gátló jelenségekkel szemben, jöjjenek azok a gátló elemek a természetből, a közvetlen környezetünkből, a társadalomból, a történelemből. (Vagy éppen saját magunkból, ami már persze messzire vezetne.)
Talán az ellenállás szó pontosabb is, mint a lázadás, bár a két jelenség egylényegű. Ellenállok, hogy megőrizzem az épségemet a többé-kevésbé erőszakos akarásokkal szemben, kialakítsam és fenntartsam a személyiségemet, az emberi lényegemet, azt az egyedi teremtményt, aki vagyok.
Persze nem minden ember egyformán lázadó, ellenálló. Sok függ az örökléstől, neveltetéstől, és persze a kihívásoktól is, azaz attól, hogy milyen és mekkora ellenállásra késztet a környezet, környezetnek nevezve mindent, ami – miközben támogat, segít, alakít! – ellenállásra is késztethet.
A környezeti kihívás sokféleségét, erejét tekintve a gyerek, a gyerektársadalom van a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Nem akarom elvenni a pszichológusok kenyerét, nem is tudnám, tehát csak annyit állapítok meg, hogy a lázadások intenzitását tekintve a gyerekek, kamaszok több súlycsoporttal a felnőttek előtt járnak, hiszen a – gyakori életviharokra egyébként is felkészültebb – felnőtteknél a gátló tényezőkkel szembeni ellenállás sokkal kisebb, vagy néha el is marad a racionálisan felismert előny: a túlélés érdekében. A gyerek létezése, fejlődése ezzel szemben folyamatos harc, hogy a környezeti hatásokból felépítse a személyiségét, és ugyanakkor, ha tud, ellenálljon a romboló erőknek, azaz megvédje, ami felépült. Ezt mindenki igazolhatja, aki nem agyonfegyelmezett kis felnőttként, hanem gyerekként volt gyerek.
Amatőr lélektani fejtegetések helyett illendőbb, ha – az OPUS tematikájához kapcsolódva — a saját házam táján, az irodalom berkeiben, és leginkább a saját regényeim világában maradok. Az ifjabbaknak szánt könyveim ugyanis szinte kivétel nélkül lázongó gyerekek történeteit beszélik el. Nem mintha az ifjúsági irodalom többsége többnyire nem róluk szólt volna az elmúlt évszázadokban a meséktől Mark Twain, Kästner, Lindgren regényein át a Harry Potterig.
Álljon itt néhány példa egy-egy mondatban könyveim főhőseinek lázadó személyiségéről és tetteikről.
Első regényem, a filmként is ismert Gyerekrablás a Palánk utcában gyerekhőse – társaival összefogva – elrabolja saját magát, hogy elvált, de egymást még mindig szerető szüleit ismét az oltár elé állítsa.
A Hecseki és a kedves betörők gyerekszereplői – újkori Robin Hoodként – tolvajokat, orgazdákat, sikkasztókat rabolnak ki, hogy a Fabula család elviselhetőbb otthonra cserélhesse vizes alagsori lakását, mielőtt az újabb kistestvér megszületik.
A mi Kinizsink című regényben a Fekete Sereg vezérét keltik életre a gyerekek, mert a felnőttek nem védik meg őket és kedvenc állataikat Garai Nándortól, a hatalmaskodó polgármestertől. A mi Dózsánk körülbelül ugyanerről szól.
A nemzetközi díjat kapott Petepite még közvetlenebb módon mesél a lázadásról: főhősöm az apja, azaz a felnőtt bőrébe bújik (pontosabban helyet cserél az apjával), hogy megszabaduljon a gyerekként elnyomásnak érzékelt napi drilltől.
A legnépszerűbb két Nógrádi könyv, a Segítség, ember! és a Hogyan neveljünk? monológjai is lázadásokról szólnak, akár egy kutya szájába adom a mondandót, akár egy matematikatanár „neveléséről” van szó.
A listát folytatva, a Gyerünk haza! két kis rebellis angol gyerek szökéséről szól, akik a szokatlan magyar falusi életformát elviselhetetlennek tartva hazaindulnak Londonba.
Legkedvesebb regényem, az Édes Munyimunyi!, (A tengeren is túl) főszereplője is igazi önfejű kis kamasz, aki a felnőtt vélemények, sőt, a tények ellenére is hisz abban, hogy az édesanyja nem veszett a tengerbe, és hónapokon át harcol az igazáért.
A kisebb történetekből kötetté szőtt Emmike nem semmike, Papa, ne már! és a Nem vagyok Samu! című könyvek már a címükben is jelzik, hogy valódi kis lázadók a gyerekszereplők.
A sort még folytathatnám a zseni sorozattól az Alattunk a kincs-en át az Alex hét napjá-ig, de aki ezek közül egyet is olvasott, tudja miről beszélek, ha a lázadó hősöket emlegetem.
Ami a fenti példákon túl talán érdekesebb lehet az ifjúsági irodalommal foglalkozók és az érdeklődő olvasók számára, az az, hogy egy író miért kötelezte el magát ilyen csökönyösen a lázadó gyerekek ábrázolására. Miért épít fel ennyire tudatosan didaktikus történeteket?
A kulcs, mint minden író esetében, az élettörténet, az élettörténetem, amellyel most nem fogom terhelni a kedves olvasót. Elég belőle annyi, hogy az ötvenes-hatvanas években, másokhoz hasonlóan én sem kaptam meg gyerekkoromban azt a szeretetmennyiséget, amitől boldog felnőtt lehettem volna, nem kaptam meg azt az információmennyiséget, ami elégedett és főleg – minden szempontból – sikeres emberré tehetett volna, de megkaptam azt a hazugságmennyiséget, félrevezetést, bántást, amely megkeserítette ifjú és felnőtt életemet. Ennyi röviden.
Mindezeket – felnőtté válásom során – felismerve döntöttem úgy, hogy ha már ifjúsági regényeket írok, megpróbálom ezekben a művekben arra tanítani, nevelni a világra nyitott elméjű ifjabb (és idősebb!) olvasóimat – amennyire lehetséges –, hogy ismerjék meg önmagukat, irányítsák az életüket és harcoljanak a jogaikért meg az álmaikért.
Végezetül, a nyolcvanhoz közeledve megjegyzem: nyugodt szívvel távozom majd ebből az árnyékvilágból, mert gyerekként ugyan nem voltam igazi lázadó kölyök, legalábbis nyíltan nem lázadhattam, de azóta igyekeztem megtenni, amit „megkövetelt a haza”. Másképpen fogalmazva: amit megköveteltem magamtól.
