Nem kell hinni nekem. Az irodalomtudósokkal szemben sem szakirányú diplomám, sem doktorátusom, sem kutatói múltam (pláne akadémiai tagságom!), sem elegendő olvasottságom, sem elméleti publikációm a regényirodalom témájában nincs. Regényeket, verseket, filmeket írok ugyan, ami feljogosítana az ítélkezésre, de a tájékozatlanabb olvasóknak el kell árulnom, hogy egy író gyakran gyárilag buta az elmélethez, a szakszerű bírálathoz. A prózaírás nem bizonyíték a bölcsességre, csak az írói készségre, ahogy édesanyánk töltött káposztája sem azért világcsúcs, mert ő elméletben tudja, hogyan kell készíteni.
Ráadásul véleményem miatt elfogultsággal is vádolhatnak, mivel engem is Nyíregyháza dobott ki magából.
Mielőtt a címbeli tétel bizonyításába fogok, még azt is el kell árulnom, hogy Krúdy regényeit húsz-huszonöt éves koromig ugyanúgy félretoltam, mint nagyra becsült kollégám, aki egyik cikkében így írt A vörös postakocsiról: „…csak nyolc oldalt sikerült elolvasnom, annyira idegen maradt nekem ez a szépelgő stílus, ez a túlírtság”.
Nos, nem nyolc oldalt, csak néhány mondatot nézzünk az említett Krúdy-regényből. Először idézem a részletet, majd megpróbálom bebizonyítani, hogy miért lehet igaz a címben jegyzett vélemény.
A vörös postakocsi első fejezete így kezdődik:
„Virágvasárnap táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett fel, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.
A Pattantyús utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyúltak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már fél század előtt beszüntette a szolgálatot. A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs még minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?”
És most jöjjön a bizonyítási kísérlet:
1. mondat: „Virágvasárnap táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett fel, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.”
Már a „tünedezett fel” kifejezés finomságán, „két nő, két színésznő” esetében a pontosságán, sejtelmességén (vajh mi a különbség a tűnt fel és tünedezett fel között?) is elbámulhatnánk, de ne essünk túlzásba már a kezdet kezdetén. A mondat második felét emeljük ki inkább, amellyel azt kívánom bizonyítani, hogy Krúdy majdnem minden mondata az egész életen kívül egy egész regényt is rejt. Két színésznő megtelepedik Pesten, mert „a vidékre nem hívta őket szerződés”. Kész a társadalmi háttér, kész a várható jövő, ami két magányos és színésznőként bizonyára tapasztalt nőre vár Pesten, azaz kész egy regény. És ez még csak az első mondat.
2. mondat: „A Pattantyús utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótok eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le.”
Ez a mondat ismét egy teljes könyv, egy várostörténet, Pest története, amelyben még azt is megtudjuk, hogy tótok építették Budapestet, akik Szabolcsnak is elhozták a jólétet a XIX. században. Ez már a legsűrűbb magyar történelem azok számára, akik a nemzetiségeket nem sokra becsülték, becsülik.
3. mondat: „Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyúltak a messziségbe.”
Nemcsak fontos és pontos építészeti ismeretek rejlenek a szövegben a pesti polgárházakról, hanem a mondat végén egy olyan félig valóság, félig a semmibe vesző álom-látomás, amelyet majd a regény után 60-70 évvel a legnagyobb filmrendezők fognak mozgóképpé formálni (Fellini, Bódy Gábor, Huszárik).
4. mondat: „Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már fél század előtt beszüntette a szolgálatot.”
Álomszerű misztikumba ránt ismét az író a láthatatlan vizekkel. No de valóban láthatatlanok a vizek, vagy csak az eredetüket nem ismerjük? És a misztikum egyúttal sült realista élet: ki nem látta már az udvarkövezeten terjengő eső- vagy szennyvizet, amely nem tud hova eltűnni? És az is szociografikus magyar történelem, hogy ötven évig nem javították meg az esőcsatornát. Egy ilyen megjegyzés többet mondhat el az ország állapotáról az olvasónak, mint egy gazdasági miniszter parlamenti beszámolója.
5. mondat: „A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne.”
Realista képből hirtelen a föld alatt élő halottakat, szellemeket idézi meg az író, hogy rögtön felsuhanjon a lépcsőn a kockázatos magasba. (Ez már költészet, ahol az értelmező is elakad: ha egy verset el lehet magyarázni, minek megírni?)
6. mondat. „Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, és a nők mellbetegek a falpenésztől.”
Vajon ismerünk más írót, aki az utolsó mellékmondathoz hasonló pontos egészségügyi látleletet, fontos szociológiai adatot sző a szövegébe?
(„Foglalja össze a XIX. század lényegét egy rövid mondatban, jelölt!” „A nők mellbetegek voltak a falpenésztől.” „Kitűnő!”)
7–11. mondat: „Vízvezeték sincs még minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?”
Nem érdemes külön elemezgetni a mondatokat. Egy teljes bűnügyi regény bontakozik ki a szöveg végén, amely a Kőműves Kelemen balladájától egy általunk nem ismert pesti gyilkosságig festi fel a két színésznő új lakhelyének kevéssé vonzó környezetét.
És ez csak az első tizenegy mondat.
Ezek után a győzködések után talán abszurdnak látszik, ha azt állítom, hogy nagyra becsült kollégámnak is igaza van, ha a regényből csak nyolc oldalt sikerült elolvasnia, annyira idegen maradt számára ez a szépelgő stílus, ez a túlírtság.
Krúdy Gyula nem mindenkié. Esterházy Péter sem mindenkié. Rejtő Jenő, Agatha Christie, Coelho, Moldova György, Nógrádi Gábor, Rowling meg még tízezer író sem mindenkié. De miközben mindenkinek joga van, hogy azt szeresse vagy azt utálja, amit szeret és amit utál, ha az másnak nem árt, keresni kell azokat az értékeket, amelyek a ma valódi értékei, mert a legjobban szolgálják a vágyott jövő eljövetelét, illetve száz, kétszáz vagy sok száz év múlva is értékek lesznek valami miatt (na, ez a nagy titok!), mint az Iliász, a Biblia, Dante és Janus Pannonius, vagy éppen a Szeptember végén.
Akik írásomat eddig elolvasták, megérdemlik, hogy irodalmi érdekességként Krúdy egykori fogadtatásáról is képet kapjanak, azaz ismét tapasztalhassák, hogy időnként milyen esetlegesek, suták, buták a kritikák minden korban.
Néhány egykori véleményt idézek:
„…mélyre süllyedt Krúdy »írásművészete«. Nehezen mozgó, formátlan, akárhányszor unalmas történetek, mintha az író képzelete kimerült volna a tárgy kigondolásában s a mese megalkotására már nem futotta volna belőle. Eleven, szerves cselekvény helyett nagy kínnal tovább vonszolt köznapi vagy furcsa, de egyképpen hihetetlen históriák; húsból, vérből, idegekből álló emberek helyett ösztövér bábok, amelyekre a szerző a vonások rikító tarka köntösét aggatja: művészetnek is, mulatságnak is kevés” (Császár Elemér: A karácsonyi könyvvásár , Magyar Múzsa, 1920/2. [január 15. ] 82–85. p. Téma: Krúdy Gyula: A betyár álma).
„Krúdy Gyula azok közé a hosszú lére eresztett stílusú írók közé tartozik, akik mesteri munkát produkálnak abban, miként lehet egy témátlan, szétfolyó históriából regény-limonádét gyártani” (n. a.: Krúdyzmus vagy bolsevizmus, Magyar Múzsa, 1920/4. [február 15.] 193–194. p.).
„A lüktető élet megfogásához tágabb pupilla, izmosabb tehetség, reálisabban néző szem, erősebb világítás kell. Kevesebb líra, átfogóbb koncepció. (…) Szűk világnézet, durva nők, romlott szüzek, apacslelkű perverz liliomok, akik megrugdalják rajongóikat. Tehetetlen, kitartott férfiak, elaljasodott apák, akik saját lányaik prostituálásán örülnek… (…) A cselekmény gyér, megkomponálatlan, tele logikai hibákkal s rossz pszichológiával” (B. Z.,Nemzeti Újság, 1921. 11. 27.).
„…nem korrajzot ír, és így azt a sok pajzánkodó anekdotát, amit tollára gyűjtött, csak színesítő, édesítő cukorkának szánhatta. (…) …a regény meséjével, általában a regényírás művészetével nem törődik” (A[lszeghy]. Zs[olt], Élet, 1922/19. [szeptember] 462–463. p.).
„…sohase hangsúlyozza a történetet, mint valami riportot; a hangulatát akarja megfogni a meséjének, de pikáns történetei egyhangúak, és amire az író számított, hogy mentségük lesz e novelláknak, a pikáns ízük, éppen az teszi őket egyformává, untatóvá” (Boros Ferenc, Élet, 1916. 06. 18.).
„…a Napraforgó nemcsak érdektelen, hanem fárasztó, üres, sivár és száraz is, elejétől végig. Ebben különbözik a Szaharától. Az afrikai forró homoksivatagot helyenként üde, zöld oázisok szakítják meg – Krúdy regényében nincs egyetlenegy üdítő hely sem, mindenütt az unalomnak terméketlen, életet megfojtó homokja” ([Császá]r. [Elemé]r.: Krúdy Gyula: Napraforgó, Irodalomtörténet, 1919/3–10. [március–december] 283–287. p.).
Az idézett kritikákkal szemben Ady Endre így ír A vörös postakocsiról:
„De könnyes, drága, gyönyörű könyv ez… Szerelmetes, mindenkitől nemesen különböző, erős poéta írása, s ez magában biztosítja sokáig az életét azokban, akik a tegnapi ifjúságunkat akarják megtalálni.”
Bródy Sándor ugyanarról: „Miután (…) végig olvastam Krúdy Gyula könyvét, »A vörös postakocsit«, a következő száraz eredményekre jutottam: Nem lehetetlen, sőt nagyon valószínű, hogy Krúdy Gyula az a regényíró, a kire régen várunk. (Én szerettem volna az lenni, de különféle, leginkább jellemhibák miatt lemaradtam. Titkon, néha, még mindig van reménységem, hogy megjavulok.)
Nem mérlegelem az értékeket: általában és egészében el vagyok ragadtatva. Boldog vagyok. Mintha valamim volna, valaki jót tett volna velem: ez az új könyv rám való hatása.
Ilyesmit és így nem látott még magyar író. Külföldi se sok.”
Bródy látnok volt.
Sem tudásom, sem képességem nincs, hogy összehasonlítsam Krúdy szövegeit a vele egy korban élt nagy írók, Proustok, Thomas Mannok, Anatole France-ok, Romain Rolland-ok vagy éppen Roger Martin du Gard szövegeivel, hogy csak a Nobel-díjasokat említsem. De az életnek olyan mély ismeretét és felmutatását, halandóságunk szomorúságát és iróniáját, a szerelem, a szenvedély, a boldogság keresését, megtalálását és törvényszerű elvesztését egyetlen prózaíró sem tudta olyan költői erővel, gazdagsággal és pontossággal megfogalmazni, mint ő. A világ legnagyobb írója, akit még megközelítő színvonalon sem lehet lefordítani más nyelvre.
Ha valaki itt Magyarországon valami maradandóra büszke lehet, az Krúdy Gyulával kezdje.
Nógrádi Gábor
Élet és irodalom, 2022. augusztus 5.
