Zsoltárok magyarázattal
Talán nem szerénytelenség bevallani, hogy Szabó Lőrinc verseinek a Vers és valóság című összesítésben publikált magyarázatától, önértelmezésétől kaptam kedvet ahhoz, hogy az alábbi kis dolgozatot megírjam. Elhatározásomban persze szerepet játszott az is, hogy ötven éve várok a szakszerű „leleplezésemre”. Pontosabban arra vártam, hogy valaki „lerántsa a leplet” a zsoltárokról, és megírja ki volt a valódi címzett, a valódi Úr.
Mert nem Istennel perlekedtem gyűjteményes kötetem[1] Alagsori zsoltárok ciklusában. Nem is perlekedhettem vele, mert korai kamaszkorom óta ateista vagyok, tehát az úgynevezett Örökkévaló azóta még annyira sem játszik szerepet az életemben, mint gyerekkori meséim tündérei, boszorkányai, sárkányai, ördögei, hiszen azok valamiképpen mégiscsak jelen voltak a képzeletemben, és ha ott jelen voltak, akkor: voltak.
Az Alagsori zsoltárokban, a megírásuk idején – 1971-1975 — hatalmon terpeszkedő rendszert, az úgynevezett kádári diktatúrát neveztem Mindenhatónak, mert az volt. Másképpen nem is értelmezhető például ez a verskezdet:
„Rég ellenedre élek, Úr,
vedd észre, töltsd be végem!
Megmosolyogni szótlanul
vicsorgásaim: szégyen.”
Ha az Úr helyébe nem egy „létező szocializmust”, hanem egy „létező Istent” állítok, a mondat szinte értelmezhetetlen. Mit jelent az, hogy „rég ellenedre élek”? Nem tartom be a tízparancsolatot? Vagy a jézusi igéket? És ha a zsoltárt folytatjuk, még pontosabban az uralkodó hatalomra húzható az értelmezés:
„Nékem ellen kell, nem a szem
kőegek homlokában”.
Az un. szocializmus – és minden diktatúra – sajátossága éppen az, és mindig az volt, hogy nem létezett, vagy igen csekély volt a fórum az ellenkezésre, a lázadásra, a hivatalosságtól eltérő véleményekre. Egyetlen figyelő szem volt a kőegek homlokában. (Lásd még Orwell 1984-ét!) Minden rebellió elolvadva szétfolyt a semmibe a demokratikus kommunikációs csatornák hiányában.
A vers folytatása a diktatúra lélektanának még mélyebb rétegeibe próbál behatolni:
„hisz megtéveszt, hogy asszonyom,
s a gyermek tépi májam.
És megtéveszt… De nem! Tudom!
Te dúlsz minden dologban…”
A hatalom totalitása, a személyes élet behálózása, a mindent ellenőrző nagy testvér figyelme és fegyelmezése ismert mindenki előtt, aki gondolkodva élte, éli át az autokratikus rendszereket.
A vers végén, a gyűlölködő tusakodás után talán meglepetésként hat a „műved betöltöm” ígérete.
„Én ellenedre – nincs tovább,
műved betöltöm – engedj!
Meghalsz – bőgjetek ostobák!
Bár pusztuljak el Benned!”
Igen. Hittem és hiszek az úgynevezett szocializmus alapeszméjében, amely az elnyomás, a gyilkos és növekvő egyenlőtlenség, az embertelen kizsákmányolás ellen szól. Hiszek a szociálisan gondoskodó társadalomban, vagy még pontosabban fogalmazva: gondoskodó emberiségben. (Tehát nem államokban hiszek, mert azok jelenlegi kommunista, kapitalista, vagy éppen áldemokratikus formációi a rossz kutyatartóhoz hasonlítanak: itt egy csont, őrizd a házamat!)
Tehát a kádári konstrukcióból a gyakorlatban nem létező, vagy lényegéből kiforgatva létező humanista eszmét vállaltam, míg magát a rendszert, s ha nincs más út, akkor magamat, a hívőt is halálra ítéltem.
Mielőtt folytatnám a zsoltárok és a költő élveboncolását, fel kell tenni a természetesen adódó kérdést: miképpen jelenhettek meg ezek a versek annak idején a folyóiratokban, sőt, 1979-ben a Magvető által kiadott Alagsori zsoltárokcímű kötetben, ha valóban az aktuális hatalom ellen íródtak? Nem tudom a biztos feleletet a kérdésre, de két válasz lehetséges.
Az első, hogy a publikációkat lehetővé tevő szerkesztők nem vonatkoztatták a zsoltárokban szereplő Mindenhatót a regnáló államra. Ez kevéssé válószínű, mert jó szakemberek voltak. (Bár ismerünk hatalmas tévedéseket még náluk is jobb „szakemberektől”. Goethe véleményét Kleistről és Heinéről. Az amerikai szerkesztők farkasvakságát Dickinson versei kapcsán. És persze sorolhatnánk Kafkától József Attiláig, Karácsony Benőtől Kertész Imréig a közelebbi és fájóbb értetlenségeket.)
A második válasz a zsoltárok közlésére, hogy szerkesztőim pontosan tudták, kit-mit szimbolizál a zsoltárokban az Úr, de bíztak benne, hogy a cenzor státuszú kollégáik, kritikusok és hivatalnokok ezt nem fogják észrevenni. Vagy ha észreveszik, miről szól a mese, hallgatnak róla. Ha pedig a közlés miatt mégis tetemre hívják a szerkesztőt, lehet az értetlen ártatlant játszani. Vagy meg lehet magyarázni, hogy ez egy hívő ember hadakozása Istennel, az Ady féle zsoltáros versek utánérzése. (Ami persze két perc alatt cáfolható, mert Ady soha nem támadta az Istenét. Legfeljebb kereste, kérte, félte — könyörgött hozzá.)
(Ha már a múltnál és az értelmezőknél tartunk, érdemes felidézni a Kéthátú életünkben szonettgyűjtemény 1973-as magánkiadását engedélyező minisztériumi tisztviselővel való találkozásomat, aki ifjúkori verseiről és Georg Traklról tartott kiselőadást, de azt nem vette észre, hogy például a Porcelánemberkék kezdetű szonettet éppen róla és kollégáiról írtam. Ugyanilyen tökéletes értetlenséget, illetve félreértést árul el az egykor ismert költő, V. M. ÉS-beli kritikája 1979-ben az Alagsori zsoltárok című kötetről. Dagályosnak és zavarosnak tartja a versek többségét. Nem értette, nem érthette a vöröslő homályban, amelyben lubickolt.)
Zsoltáraim közül a leggyakrabban mormolt „Uram, te jó vagy” (mert a költő a saját versei felidézésével is igyekszik visszaállítani a mentálhigiénés egyensúlyát), a családi nyomorúságban született. Az alagsori, majd a pincelakás két asztmás gyerekkel, valamint napi pénzügyi gondok kínja ébresztett minden hajnalban. És persze ébresztette, élesztette a gyűlöletet is a hazug és dőzsölő pártvezetőkkel szemben. Ebből született a gúny:
Uram, te jó vagy, vedd a lelkem!
Egy szelet pecsenyét megér!
Hajlíthatatlan, büszke lélek,
csak bennem lett kurvapecér.
Neked lehet ország gerince,
s a Te országod égig ér.
Enyém a földbe – oda hús kell,
és mit sem adnak lélekért.
A zsoltár alapszemlélete, amelyben az Urat feldicsérem, fényezem, szemben magammal, akit bírálok, leszólok, lealázok, a többi zsoltárra, versre – például a Kéthátú életünkben című szonettgyűjteményre – is jellemző. Ebben a szerepjátékban nyilván benne van a zsidóság sorsából, üldöztetéséből örökölt és belsővé tett kisebbrendűségi érzés, de ennek kimondásával, bevallásával az az önsegítő gondolat is, hogy még megnyomorítva is többet érek, igazabb vagyok, mint te, Uram.
Az Örökkévaló gúnyos feldicsérése és nyomorult életünk valósága talán a következő nyolcsorosban a legkegyetlenebb:
Uram, te fent? A mélységből csodállak:
meddig fénylesz még ellenem?
Érted álmodozunk húskapcsos párban,
alázott húsaid szemeteden
ez alagsori világegyetemben,
hol arcunkból a földbe fut a vér,
s a csonthazától ittasultan vissza,
hiánytól kék húsunkba visszatér.
A 130. zsoltárból átvett „mélységből” kifejezés egy másik, az eddigieknél sokkal lázadóbb, a hatalmi hazug harsogást csendre intő verset is elindít:
A mélységből mit tesz a vers? Kit ámít?
Betömd, Uram, angyalid fuvoláit!
Most már, ami van, az kell mindhalálig!
És persze a gúny és az öngúny fogcsikorgatása, no meg a hétköznapi nyomorúság alpári megfogalmazásokra késztetett:
Én ürüléket hordó emberállat,
ki önmaga ürülékére támad,
bölcs és gyomortalan Uram,
ó, mint csodállak!
Vajon ki hogyan értelmezi a vers második sorát? Meglehet, ilyen megfogalmazások miatt mondja a hozzám közel álló személy ma is, hogy nem érthetőek a verseim.
Valóban nem érthetőek?
És ha valóban nem, akkor csak én vagyok a hunyó?
Érdekes lehet a létező szocializmus elszenvedőiben felébredő szabadságvágy megfogalmazása. Hiszen azt kevesen hihették, hogy szabadok vagyunk, amint a rendszer hirdette.
Inkább azt érezhették, hogy:
Amit akartunk, te akartad,
amivé lettem, azzá tettél,
(Jaj, apám, te szegény fejednek:
úgy szerettél, hogy nem engedtél.
A patriarchális apa szerepe itt hirtelen összecseng a patriarcha rendszerrel. Ennek elemzése azonban már nagyon messzire vezetne.
Ugyanezen szabadságvágy még erőteljesebben jelentkezik az Engem ne vigyázz, uramisten! című zsoltárban:
Engem ne vigyázz, Uramisten!
Ne kötözz le, hogy meg ne haljak!
Ne tömd a markom cseccsel, hagyjad,
amit akarok, azt akarjak!
Végezetül a legmeggyőzőbb bizonyíték lehet a zsoltárok címzettjének megállapításához, vagyis ahhoz, hogy nem a hívők által ismert és létező Istenhez íródtak, az a kegyetlen szándék, amely a Mindenható hatalom, a kádári diktatúra elpusztítását kívánja.
Ez már megfogalmazódott az írásom elején idézett Rég ellenedre élek Úr utolsó versszakában, de még egyértelműbb a Feleség, rajtam ne siránkozz! című zsoltár végén:
Asszony, ki porban port porítasz,
midőn mérged csészémbe hull,
gondold kínom, s hogy ott a késed,
ott a kezed és ott az Úr!
Mint jeleztem, a zsoltárok 1971-1975 között születtek, és az akkori hatalom ellen íródtak. De ez nem jelenti azt, hogy ne legyenek bármikor, bárhol aktuálisak, ahol diktatúra járja vitustáncát.
[1] https://mek.oszk.hu/05500/05563/