Nem Káldy Lászlót siratom
„A Sight and Sound című filmes magazin 2022-ben is megszondáztatta a listáján szereplő filmszakmai szereplőket – írja a Magyar Narancs. – A beérkezett 1639 filmkritikusi szavazat alapján Chantal Akerman (1950–2015) Jeanne Dielman, 23 quai du Commerce, 1080 Bruxelles című munkáját tették meg minden idők legjobb filmjének. E váratlan eredménnyel egyidejűleg leszorult a trónról a Szédülés (Hitchcock), valamint az Aranypolgár (Welles), mely művek korábban több alkalommal is a legjobbnak találtattak.”
No, de hogy jön ide Káldy László amatőrfilmes gépészmérnök, aki utolsó évtizedeit a rábaközi Kisbaboton élte le tavaly nyárig, amikor is visszaadta lelkét az örökkévalóságnak? Úgy jön ide, ha megengedtetik nekem az összehasonlítás, hogy az említett francia mozi előtt nyolc évvel, 1967-68 táján a fenti filmtémát, azaz egy nő hétköznapját hétköznapi módon Káldy László is leforgatta 16-os kamerájával a Chantal Akerman-féle szikár és mégis drámai filmstílusban.
Nem tudom, mi volt a rövidfilm címe. S nem tudom, megvan-e még valahol a kópia. Csak a főszereplőre, egy kissé molett asszonykára emlékszem, aki reggel felkel, kávét iszik, felöltözik, munkába indul, dolgozik, bevásárol, hazatér, főz, vacsorázik, fürdik, lefekszik, alszik, azaz monoton reménytelenséggel pergeti napjait.
Az Intranszmas nevű cégnél dolgoztam Káldy Lászlóval másfél évig. Sokat beszélgettünk, én az írogató ifjú és ő, a filmes, de azt hiszem, akkor nem ismertem a sorsát. Nem beszélt róla, hogy apja jónevű asztalos volt nagy műhellyel, segédekkel, de miután egy kis földet örökölt, kuláknak bélyegezve mindentől megfosztották a családot. A jófejű Káldy bekerülhetett a Rákosiról elnevezett miskolci egyetemre gépésznek, de a filmes főiskoláról a pártbizottság letiltotta, mint osztályellenséget.
Már 55 évvel ezelőtt (és mint olvasom, azóta is) minden amatőrfilmes díjat megnyert a kisfilmjeivel. Különös, humánus, minden művészkedés nélküli látásmódja volt. Mintha valaki nem kamerával, hanem mikroszkóppal filmezné az életünket.
(Készítettünk egy közös filmkomédiát is két botcsinálta rendezőről, akik egy szerelmi jelenetet szeretnének titokban rögzíteni. A leány felcsábítása a lakásba könnyen megy, és a függöny mögött megbújó operatőr is rejtve marad a filmben, de a megfelelő beállítás, látószög és fényviszonyok miatt ide-oda tologatott, forgatott, taszigált leányzó egy idő után megunja a különös légyottot, és dühösen távozik a helyszínről. Ha él még valaki rajtam kívül, aki látta a filmes gegözönt, bizonyíthatja: Woody Allen sem csinálta volna meg jobban.)
Nem Káldy Lászlót siratom, amikor felidézem mellékutakra szorított, elnyomott tehetségét. Magunkat siratom, akik ezer és tízezer – mit tízezer? százezer! millió! – művész, mérnök, tudós, tanár, orvos, diplomata, vállalkozó, jó szakember káldylászlót vesztettünk, s vesztünk el a folyton nyakunkon ülő „vad, úri tatárok” miatt. (Hány jobb sorsra érdemes magyart sikerült az elmúlt száz évben megölni, megöletni, elüldözni, elnyomni vagy éppen a demagóg oktatási, szellemi, ideológiai nyomorban agyhalottá tenni? Kiszámolta ezt valaha valaki?) És az ő elvesztésükkel elveszítettük, elveszítjük a GDP lehetséges növelését, az ország gazdagodását, utódaink jólétét is. Mert a nemzet igazi vagyona nem a Nemzeti Bankban van.
Mikor lesz már ennek a jövőgyilkolásnak vége?
*
Végül kiegészítésként egy anekdota-ajándék azoknak, akik elolvasták a cikket:
Mark Twain írja Önéletrajzi könyvében: „Zsenik ezrei élnek és halnak meg úgy, hogy senki sem ismeri fel őket – sem önmaguk, sem mások.” Majd később, egyik regényét idézve beszámol Stormfield kapitányról, aki mennyei utazása során a nagy hadvezéreket keresi: Caesart, Nagy Sándort és Napóleont. „Egy mennyei őslakó azonban felvilágosította – írja Twain −, hogy ezek a férfiak ott nem számítanak zseniálisnak az olyan nagy tehetségű hadvezér mellett, amilyen az a cipész, aki ismeretlenül élte le életét, és halt meg egy New England-i falucskában; földi élete folyamán még csak puskaport sem szagolt. A földön nem fedezték föl, de a mennyben azonnal felismerték, amint megérkezett, és elhalmozták mindazzal a kitüntetéssel, amelyet a földön is megkapott volna, ha sejtik, hogy hozzá hasonló zseniális hadvezért még nem hordott hátán a föld.”
