Feri emlékezete
Amikor a konyhaszekrényre nézek, vagy kinyitom valamelyik ajtaját, újra meg újra észreveszem milyen ügyes megoldásokat alkalmazott az edények elhelyezésénél, a forgatható vagy kihúzható szerkezeteknél, mindig hálával gondolok rá. Hálával és dicsérettel.
Az eredeti szakmája nem asztalos volt. Ha jól emlékszem műszerészként vagy villanyszerelőként dolgozott élete első felében. Aztán beleszeretett a fába, beleszeretett az asztalos mesterségbe, és tanulással, gyakorlással olyan szintre emelte a tudását, hogy kreatív, sőt művészi munkájának köszönhetően biztosítók, bankok székházába rendeltek tőle bútorokat.
Bárhova költöztem az elmúlt évtizedekben, a konyha-, gardrób és egyéb szekrényeket, de a többi bútort is az ágytól a könyvespolcokig ő készítette.
Mindezt csak azért írom le, hogy aki elolvassa, legyen bármi a mestersége, biztos lehessen benne, hogy ha tisztességes, ha minőségi munkát végez, olyat, ami fennmarad, legyen az bútor, legyen az kert, ház, gyümölcsfa, könyv, tanítás vagy politika, emlékezni fognak rá. Élni fog, ha nem is fog élni.
Gergely Ferencet elvitte az a betegség, amely ma gyógyíthatatlannak látszik, és ami talán a második halálozási ok Magyarországon. Hozzám hasonlóan, ifjúsága múltával már nem füstölt, és nem emelgette a poharat. Ifjan én sem gondoltam arra, hogy minden féldeci koporsószegem lesz majd, azaz megrövidíti az életemet, hiába hagyom abba az ivást és a dohányzást harmincévesen.
Az idő múlásával már keveset tudunk tenni elmúlásunk ellen. De sokat tehetünk élő emlékezetünkért. És ez nem is olyan nehéz. Csak a mesterségünket életünk végéig tanulva tisztességesen kell dolgozni. Meg kell fogadni József Attila tanácsát: „Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”