„HESS, MADÁR!”
Gergőnek és Bencének
(A Manó Könyveknél megjelent Szeretlek, Apa! című könyvben megjelent írásom.)
A lelket fehér galambként ábrázolja az Írás. „A lélek leszállt az égből, mint egy galamb.” De a felnőtt ember lelkében nem csak fehér galamb lebeghet. Nem lehetetlen, hogy néha keselyű vagy szirti sas. Nem elképzelhetetlen, hogy gyerekkorában ragadozó madarak fiókáit ültették el a csekély tudattal bíró lelke mélyén, és vele együtt nőtt fel a falánk húsevő.
A múlt időkben (és nem csak akkor!) gyakran előfordulhatott, hogy – tudva, tudatlanul – vérengző fenevadakat plántáltak a gyermeki lélekbe is. És vajon hogyan tudna egy öt, tíz, tizenöt éves megküzdeni szárnyas dúvadakkal? Még felnőttnek is kegyetlen nagy munka levadászni a benne rejtőző ragadozót, ha egyáltalán tud róla, s ha tud is róla, bevallja saját magának a veszélyességét, s ha bevallja, vállalja a küzdelmet, a harcot a gonosszal.
A világ legnehezebb mestersége a szülői mesterség. Mindig is az volt, de mostanában különösen kegyetlen megpróbáltatás egy alig kiismerhető világban egy mélyen és alaposan megismerhetetlen emberi lényt, a gyermeket eligazgatni utak és tévutak között, valamint megvédeni a körülöttünk repkedő, vagy éppen bennünk is rejtőző ragadozóktól.
Bocsáss meg, apa, hogy annyira haragudtam rád, mert egyáltalán nem értettél meg, és fogalmad sem volt, hogy ki vagyok. Ma már tudom, nem te voltál a hibás. Olyan feladatot kellett volna elvégezned, amelyhez sem elegendő tudásod, sem megfelelő lelki állapotod, sem külső segítséged nem volt. Sőt! Az életről való elavult ismereteid, gyilkos időktől meggyötört lelked, és a hazugságokba fullasztott hazád még azt a kevés empátiát is felemésztette, amit az apai szeretet sugallt.
Bocsássatok meg, fiaim, ha a bennem lakozó ragadozó madarak fiókáit átadtam nektek. Tudtam róluk, tudok róluk. Ötven éve, veletek összefogva azon igyekszem, hogy elűzzem a lélekfalókat, és ti már ne adjátok azokat tovább, ha lehet.